Ulrich Seidl nem kevesebbet vállal, mint hogy a hitet forgassa fel és verje agyon nézőjében. Nem csinálja tökéletesen, de így is bizonyos, hogy lesz, akinél sikerrel jár. Mondják, ha egy film vitára ingerel, ha meg tud mozgatni az emberben valamit, az már csak jó lehet. Ezek szerint nincs is jobb tehát a hívők meggyőződését halálveszélyesen kompromittáló A hit paradicsomá-nál.
Kovács Bálint kitűnő filmkritikáját már hetekkel ezelőtt beraktam a könyvjelzőmbe, hogy majd itt reagálok rá. De aztán mégsem, mert valahogy már untam magamat, hogy már megint a „hitvédő” szerepében tetszelgek, aki folytonosan azon nyavalyog, hogy „bántják” a keresztyénséget. Aztán a kérdés mégsem hagyott nyugodni. Vajon kell-e a keresztyéneknek mai, állítólag keresztyén gyökerekkel is bíró kultúránkban sorra-rendre megjelenő, nagy nyilvánosságot élvező, művészeti alkotásba vagy szórakoztatóipari termékbe csomagolt, provokatívan keresztyénségellenes világnézeti tartalmakra rendszeresen és módszeresen reagálnia? Mert abban igaza van Kovács Bálintnak, hogy a film ”mögöttes tartalma miatt válik igazán figyelemre méltó alkotássá. Azzal, ahogyan kérlelhetetlen, hiteles pesszimizmussal fogalmazza meg, hogy milyen nyomorult hely a világ.” Csakhogy, mily véletlenszerűség, masszívan keresztyén szimbolikán keresztül. Ekként az alkotás nem az emberi lét kilátástalanságáról szól pusztán, hanem a keresztyénségről is. Szóval, van-e helye, létjogosultsága ma a keresztyén apológiának? És ha igen, hogyan?
Nekem a keresztyén apológiáról (az apológia görög szó, eredeti jelentése védőbeszéd, általánosan a hitvédelemre értjük) először valami régies dolog jut az eszembe. A kezdetek, amikor a keresztyénség mint olyan még magyarázatra szorult. Vita a zsidósággal, a pogányokkal. Aztán Arius, az elhíresült homoousziosz-homoiousziosz vita, küzdelem a gnoszticizmussal. Majd a reformáció kora, a méltatlanul elfeledett református ortodoxia. Viták egy korszakból, amikor teológiai pozíciók ütköztek az egyébként általánosan elfogadott keresztyénségen belül. S ma megint mintha a kezdeteknél tartanánk: nem feltétlenül az egyes hittételek szorulnak magyarázatra, hanem a keresztyénség maga. Újra. Kérdés, hogy ebben a helyzetben van-e szükség apológiára, vagy pedig azt kell mondanunk, hogy a klasszikus keresztyén Európa letűntével a keresztyén apológia kora is lejárt? Valami nagyon megváltozott a nem is olyan nagyon régmúlthoz képest.
A változás pedig abban van, hogy ma már a keresztyénség egésze kényszerül arra, hogy önmagát a „világhoz” viszonyítsa. Míg az emlékeinkben még ma is élő múltban a keresztyén identitást meghatározó orientációs pont a másik keresztyén volt (mi a református a katolikushoz képest), addig mára a helyzet alapvetően megváltozott, hiszen a keresztyénség egésze tűnik fel úgy mint egy „világnézet” a sok közül. Nem mintha ettől kezdve az egyes keresztyén teológiai pozíciók jelentősége megszűnt volna (gondoljunk csak a nemrégiben lezajlott vitára a Heidelbergi Káté 80. kérdés-felelete fordításának kapcsán), ám mégis, nagyon sok szempontból a keresztyénségen belüli nézetbeli különbségek elveszítik jelentőségüket, mert maga a keresztyénség, mint olyan szorul magyarázatra, védelemre a „világgal szemben”. Ebben a helyzetben könnyen elfordulhat, hogy a korábban önmagukat egymással szemben meghatározó keresztyén nézőpontok és hagyományok egy platformon találják magukat. Sőt, még ennél is tovább lehet menni, hiszen az is előfordult már, hogy a különböző világvallások képviselői fogtak össze hagyományos értékek védelme érdekében.
A világ tehát megváltozott, s ezzel egyidejűleg alapvetően megváltozott valami, ami a keresztyén apológia helyzetét illeti. Kicsit dramatizálva, de talán annyira nem túlozva, azt lehet mondani, hogy a keresztyénség szubkultúrává lett. Nyilván nem a szó legtágabb kulturális, hanem inkább egyházias értelmében. Aki folyamatosan benne él az egyházban ezt kevéssé érzékeli, ám abban a pillanatban kulturális sokként hat, ha kilépünk a „világba”. Ez nagyjából azt jelenti, ha valakinek azt mondom, hogy református vagyok, azt is mondhatnám, hogy albigens. Teljesen mindegy, egyik sem jelent semmit sem.
Nagy kérdés, hogy ebben a helyzetben mit lehet tenni, kell-e tenni egyáltalán valamit? Vagy pedig azt kell mondani, ahogyan mondják is sokan, hogy a „világ ilyen”, nincs mit tenni, hiszen az emberek maguk döntik el, hogy miféle világnézetet kövessenek, még ha ennek legtöbbször nincsenek is tudatában.
Szerintem a beletörődés a „világ éppen olyanságába”, az a vélekedés, hogy az emberek maguk döntenek, s nincs mit tenni ebben a helyzetben, alapvetően téves. Az emberek ugyanis (én sem) nem „csak maguk” döntenek. Senki sem él szellemileg üres térben, hogy aztán majd, mint totális „kívülálló” és „független”, teljességgel szabadon eldöntse, hogy miféle utat követ. Szellemi erőterek vannak. Persze, mindenki dönt, tudatosan vagy többnyire öntudatlanul, de a döntését mindig megelőzi valami, ami tőle független, de hat rá. Nevezzük ezt a hatást korszellemnek. Szóval, az a körülmény, hogy mára az egyházias keresztyénség elveszítette domináns jellegét, szubkultúrává lett, nem csak úgy „jött”, „magától”, mert filozófiai műveket bújva az emberek agyából hirtelen kipattant, hogy az egyház egy múzeumi intézmény, meg Isten nincs is. Igenis, a mai korszellem fő (ateista) vonulatának létezik egy olyan erős, támogatott és a kommunikáció különböző szintjein és műfajaiban tudatosan generált áramlata, amely egész egyszerűen tömegek számára, a tömegek nyelvén azt üzeni, hogy keresztyén világkép, mint olyan, legjobb esetben is csak egy szép emlék. De mint Seidl filmje üzeni, maga az abnormalitás és deviancia: járhatatlan út. Persze, minden vallásnak megvannak a maga devianciái, ám valahogy itt, a világnak ezen a táján a keresztyénség igen gyakran tűnik fel úgy, mint az abszurditás médiuma. Ha én filmrendező lennék, s meg akarnám utáltatni a keresztyénséget, az egyházat, a templomot, olyan filmet csinálnék, mint Seidl. Többet ér ezer tanulmánynál. Teljesen igaza van Kovács Bálintnak: "Ulrich Seidl nem kevesebbet vállal, mint hogy a hitet forgassa fel és verje agyon nézőjében. Nem csinálja tökéletesen, de így is bizonyos, hogy lesz, akinél sikerrel jár. Mondják, ha egy film vitára ingerel, ha meg tud mozgatni az emberben valamit, az már csak jó lehet. Ezek szerint nincs is jobb tehát a hívők meggyőződését halálveszélyesen kompromittáló A hit paradicsomá-nál." Az emberek nem feltétlenül azért nem járnak templomba, vagy fordítanak hátat a keresztyénségnek, mert így döntöttek, hanem azért, mert templomba nem járni természetesként tűnik fel számukra. Ilyen hatás éri őket. A korszellem mindig így működik: az egyén számára magától értetődőnek tünteti fel azt, ami nem az. Semmi sem magától értetődő. Az sem, hogy keresztyénség és jövő szükségképpen szemben áll egymással – amint ezt a világnézeti klisét a Seidl film olyan megrázóan és sokkolóan bemutatja.
Az a benyomásom, hogy ebben a világnézeti küzdelemben a keresztyénség rendre alulmarad. Lehetne kutatni az okokat, hogy a keresztyénség miért nem tudja felvenni a versenyt a mainstream világnézeti tartalmakkal. Itt bizony helye lenne az önkritikának: szellemi restség, bezárkózás, belterjesség, szervezetlenség, a hitvallásos jelleg hiánya, közöny, félelem a nyilvánosságtól, a keresztyén kommunikáció hagyományszerűsége más világnézeti tartalmak közvetítésének sokszínűségéhez képest. (Egy Pannenberg soha nem tudja felvenni a versenyt Madonnával.) Vajon egy olyan világban, ahol az egyént szinte másodpercenként nem világnézetként közölt (egy reklám is tartalmaz világnézetet) világnézeti tartalmak árasztják el, ahol a keresztyén világkép már-már úgy tűnik fel mint ellenkultúra, van-e helye a keresztyén apológiának? S ha igen, hol és miként? S vajon, ha így áll a helyzet, a korszellemhez való kritikus viszonyban hol van a helye a részvételnek és a részvétnek? Súlyos kérdések ezek.
Nos, szerintem azokkal az axiómákkal, amelyeken a mai korszellemnek a világnézetileg ateista vonulata nyugszik, a keresztyén apológiának foglalkoznia kell. S nem feltétlenül csak hit-és önvédelmi okokból, mintha bizony Istent meg kellene védeni. Hanem egész egyszerűen azért, mert éljünk ma bármilyen korban is, az igazságról való diskurzus minden mai magátólértetődőségek ellenére nem zárult le. Végtére is, az igazság az emberi lét valódi tartalmáról az egyetlen kérdés. (Már ha ez ma valakit is érdekel.) A keresztyén világkép igazságtartalmát a mai napig senki sem cáfolta meg végérvényesen, mint ahogyan azt sem igazolta végérvényesen senki sem, hogy a világ önmagában (Isten nélkül) érthető. Ez is csak egy hit. A mai domináns korszellem abban van, hogy a világ önmagában létének hitét, vagyis a hitetlenséget mint magyarázatra nem szoruló hitet fogadja el. Miért is? Nos, ezt senki nem tudja. A keresztyén apológia nem azért (lenne) fontos, hogy valamiféle méltatlan adok-kapokba beszállva „támadja” azokat, akik az egyházat „bántják”. Szó nincs itt a világnézeti sokféleség tagadásáról. Hanem azért, hogy rámutasson korunk alapvető világnézeti hiedelmeire, valamint a keresztyén világkép igazságára és folytonos érvényességére.
Seidl filmjével tehát nem az az alapvető probléma, hogy bántó. Ez is. Talán a kereszttel nem kellene maszturbálni. Ez olyan közhelyes és primitív. Hanem az, hogy az egész filmet megalapozó világnézet nem igaz. Nos, ez az, amit szerintem a keresztyén apológiának el kell mondania. Még mielőtt a nézők beájulnának, hogy valami fantasztikusan eredeti valóságértelmezést láttak, holott csak egy professzionálisan megformált kliségyűjteményt korunk hiedelmvilágából
Hozzászólások