Megtisztították a vörös festéktől és visszaállították eredeti helyére Horthy Miklós faszobrát Kerekiben – írta meg a sonline.hu.
Látnivaló, hogy az utóbbi időben a jobboldal egy részének erősödő kísérlete a múlt szimbolikus visszafoglalására tovább növeli az amúgy is ideges hangulatot, s ha lehet ilyet mondani, a „jobb oldali érzelmű emberek” egyébként átláthatatlan belső világát is megosztja. A szimbolikus küzdelem egyneműsít itt mindent, fölzabálja a teret az árnyaltságra, minek következtében a huszadik század első felének emblematikus témái és szereplői egy mozdulattal kisajátítják a jelent, neurotizálják a jobboldali közvéleményt is, s ami aztán csak további hisztériát szül a másik oldalon.
S így a megszólaló, vagy meg nem szólaló trianoni harangok zúgása már nem csak Trianonra emlékezik, vagy nem emlékezik, hanem hangulatokat, érzéseket, belső közösségi világokat visz a magyar szélben. Mindent, amit nagyon nehéz fogalmilag körülírni, de a mai helyzetmeghatározás alapján, ezt a jobboldali magyar, gyakran populista és romantizáló érzületvilágot, zászlókkal, énekekkel, könyvekkel, szobrokkal, a szimbolizmus összes kellékével. S mindez nem az önmagában vett jelenből fakad, hanem a mi zavaros múltunk éled itt újra, felszínre hozva belső, kibeszéletlen feszültségeinket, elfojtásainkat, ezt az egész mögöttünk lévő, de meg nem szüntethető huszadik századot, ami, akárhogyan is, nem bír befejeződni. Mi több, érzelmileg újratermelódik.
Megvan itt minden kellék, ami alkalmas arra, hogy ebben az egyvelegben az embert egyszerre csak mégis feszengésre késztesse, mert szeretne árnyalni, lábjegyzetelni, azonosulni és különválni, de ebben a szimbolikusan létrehozott térben nincs rá mód. Van itt minden, ami elegendő kellék ahhoz, hogy asszociációkat kínáljon egy olyan szimbolikus tér létrejöttéhez, amely koherensnek tűnik, de mégis amorf, ami egyneműsít, de a belső tagoltság magyarázatát alig teszi lehetővé: Horthy szobor és emléktábla, Nyírő hamvak, trianoni harangok, főrabbi-inzultus. Események, amelyek ellenőrizhetetlenül száguldó asszociációkat hívnak elő.
Ez nekem sok. Ebben a jobboldali szimbolikus burjánzásban nincs tér az árnyaltságra, a megkülönböztetésre, a huszadik századi magyar múlt szétszálazására. Az utóbbi időben történt itt valami, ami nagyon szerencsétlen, s aminek az értelmezéséhez még idő kell. Valami olyasmi, mint amikor hosszú elfojtás után hirtelen és reflektálatlanul a felszínre kerül az, ami eddig belül volt, s aminek a folyamata külsőleg ebben a közelebbről meg nem határozott szimbolikusan kifejezett érzületvilágban ölt testet.
De hogy a mai Magyarországon a klasszikus”magyar-témák” miért jobboldali témák, meg nem bírom mondani. Ugyan mitől jobboldali téma, mondjuk, Trianon? Ugyan miféle baloldali vagy liberális önértelmezés vezethetett oda, hogy a rendszerváltozás óta a nemzeti kérdést úgyszólván teljességgel átengedte a jobboldalnak? Miért nem tudott itt kialakulni valamiféle diskurzus arról, hogy mit is kezdjünk mi, közösen a huszadik századdal? Ez az elmaradt párbeszéd most aztán üvöltözésbe csapott át, s itt maradtunk a leöntött Horthy-szoborral. Letisztították. Majd újra leöntik.
A szimbólumokkal pedig az a probléma, hogy nem bírnak árnyalni. Homogén objektivitásukkal beemelik a múltat a jelenbe, s esetenként olyan tartalmakat is, amelyeket maga a szimbólum alkotója sem akar beemelni. S ebben az egyneműsített szimbolikus térben az egyházak sem bírnak intaktak maradni, s mint látjuk, elég skizofrén helyzetek alakulhatnak ki. De itt már nincs distinkció, legfeljebb csak verbális. Így aztán nem marad tér a finomságnak, hanem fixálódnak a kölcsönösen egyneműsítő, felszínes és durva képletek, az egymást kizáró emlékezethagyományok és történelmi hátterű asszociációs bázisok, hogy aztán feltedd a kérdést: maradt-e még itt tér egy reflexív magyar közösségi önértelmezésre?
Hozzászólások