Tehát, sommásan fogalmazva, az egyszerűsítés, az általánosítás, a nagy elméletek gyártása tilos, egy multikulturális, pluralista társadalomban a másik mássága, egyedisége iránti tisztelet kötelező.
Izgalmas diagnózist ad a mai magyar társadalom szellemi - lelki állapotáról az El Mondo. A szerző, Nancy Beckett, a „politikailag korrekt” kifejezéssel jelzett látásmódban ragadja meg a Nyugaton lezajlott posztmodern fordulatot, amely fordulat azonban Magyarországon csak részben következett be, s ennek következményeként egyre nő a fasizálódás veszélye. Ugyanakkor kritikával illeti a „politikailag korrekt” beszédmód szélsőséges megnyilvánulásait, amelyek oda vezethetnek, hogy a „másság tiszteletének” túlhajtása lehetetlenné teheti a csoportidentitások megnyilvánulását, s ekként beáll a társadalmi méretű „csönd”, amikor már senki sem mer beszélni önmagáról, nehogy a másikat kizárja.
Számomra mindenekelőtt azért izgalmas ez a diagnózis, mert az El Mondo keresztyén blog. Kétségtelenül megjelenik benne egy új keresztyén hang, amelyet én üdvözlök, s amelynek a karakterét a magam számára „keresztyén liberális intellektualizmus” - ként határoztam meg. E privát meghatározásban mind a három szó fontos, mert e megközelítésben egy olyan kísérletet látok kibontakozni, amely meg akarja haladni a „liberalizmus kontra keresztyénség” ma ismert közhelyes képletét. A keresztyénség mai belső kegyességi mozgásaiban több olyan is van, amely, akárcsak a liberalizmus, kimondatlanul is a hagyománnyal szemben fogalmazza meg önmagát, ám ezek inkább individualizáló, lelkiségi áramlatok, s hiányozik belőlük az El Mondo által képviselt közösségi szintű intellektualizmus a keresztyénség mai helyének újraértelmezésére.
A szerző elég drámai képet fest a jelenlegi helyzetről, hiszen gyakorlatilag azt mondja ki, hogy a huszadik század borzalmai után lehetetlenné váltak Európában az összefoglaló világnézetek, míg, másik oldalról, a posztmodern fordulatban megvalósuló, s a másság - tiszteletre alapozott multikulturalizmus elnémítja az identitásokat. Ebben a csöndben fokozódik a bizonytalanság, nő a rendpártiság, a vezér iránti igény, a fasizálódás veszélye.
Nos, azt kell mondjam, a szerzőnek sok vonatkozásban igaza van, noha a fenti jelenségre adott magyarázatának kiinduló pontjával csak részben értek egyet. De erről majd később.
A mai Magyarországon tényleg zajlik egyfajta jobbratolódási folyamat, amit én személy szerint riadalommal szemlélek. Aggasztó jelenségeknek vagyunk ma a tanúi. Tényleg nő az antiszemitizmus, s tényleg kibontakozóban van egyfajta olyan magyar nemzeti identitásigény, amely a status quon kívülre helyezi magát. Liberális konzervatív keresztyénként pedig kifejezett aggodalommal tölt el, ha a keresztyénség ebben a kontextusban identitásalkotó tényezőként tűnik fel.
Ugyanakkor, a szerzővel ellentétben, nem gondolnám, hogy e folyamatnak az az elsődleges oka, hogy Magyarországon nem zajlott le a nyugati posztmodern fordulat, s ezért a magyarság soha nem is volt képes megérteni a „politikailag korrekt” beszédmódban megtestesülő új európai világlátást. Az elsődleges probléma az, hogy a magyarság nem tudott egy letisztult önképpel visszatérni Európába. Hiszen nem az volt a mi kérdésünk, hogy - immár szabadságban - mit kezdjünk a huszadik századi múlt után, hanem az, hogy mit kezdjünk a huszadik századi múlttal. Pontosabban múltakkal.Ha úgy tetszik, gondolkodásunk történetében kimaradt egy szakasz, s úgy léptünk át posztmodern Európába, hogy lezáratlan és feldolgozatlan maradt a huszadik század, a sokrétegű múltjaival. Ez az aszinkronitás tényleg feszültséget okoz, s nyilvánvalóvá teszi azt a kulturális szakadékot is, ami ma tényleg létezik a „tradicionális” Magyarország és a posztmodern Európa között. Van itt egyfajta kölcsönös megértési deficit, amely gyakorlatilag kijelöli a ma nálunk zajló szellemi polgárháború kereteit. A megértési deficit pedig abból adódik, hogy a másik általi fenyegetettség mozzanata túlsúlyossá válik a másik megértésének az igényével szemben.
Miközben pl. a posztmodern gondolat fennen hirdeti, hogy a huszadik század után immár nincs helye összefoglaló világnézetnek, hogy tehát az egységes szellemi alapozású társadalmak kora lejárt, szükségképpen önmaga tűnik fel úgy, mint az egyetlen kurrens világnézet, amely kizárólagosságra tart igényt. Ekként előállt egy abszurd helyzet: miközben a posztmodern azt üzeni, hogy egyetlen világnézet sem tarthat igényt társadalmi szintű jelenlétre, azonközben mégis csak megvalósítja azt a világnézetet, mely szerint egyetlen világnézet sem tarthat igényt társadalmi szintű jelenlétre. Így lett a Derrida-féle dekonstrukcióból mégis csak kizárólagosságra törekvő látásmód, amely a különböző nemzeti, vallási és kulturális identitásigényekkel szemben igenis lehet fenyegető, s éppen azt valósítja meg, ami ellen tiltakozik. De hát a posztmodernben hogyan is jelenhetnének meg fasiszta attitűdök és tendenciák - nem igaz? Az abszurditás gyakorlati megvalósulása pedig ott van, példának okáért, hogy ma Európában keresztet kitenni nyilvános helyre maga a provokáció. A legfrissebb példa: "A kórházi kápolna egyik sarkában iszlám imaszőnyeg, a másikban Buddha-szobor, életfa és egyéb spirituális jelképek. A kereszt sehol, a helyi lelkigondozó szerint azért, mert zavarná a betegeket. Aztán jön a valódi hidegzuhany: a keresztyénekből álló konferencia, ahol nemet mondanak a "keresztyén alapokra". Ez nem vízió, hanem a református kórházmisszió vezetőjének múlt heti tapasztalata." - Parokia, Fekete Zsuzsa.
Az egyetemes világnézet tagadásában megvalósuló egyetemes világnézet, a posztmodern, különösen fenyegető lehet olyan visszamaradt társadalmakban mint a magyar. Hogyan is következhetett volna be Magyarországon a posztmodern fordulat, egy olyan társadalomban, amely soha nem tudta rendbe rakni a múltját, amelynek a huszadik századát jóformán lehetetlenség beemelni a jelenbe, s amely társadalomnak soha nem adatott meg saját identitásának fenyegetettség nélküli megélése és megfogalmazása?
Ekként, nem az volt itt a kérdés, mit jelent a „más” tisztelete, hanem az, hogy „mi a magyar”. Sajnos ezt az elementáris erejű, történelmi hátterű identitásigényt a „politikailag korrekt” narratíva soha nem értette meg, azt feltételezvén, hogy a zaklatott magyar múlton egy mozdulattal túl lehet lépni, egyenest a posztmodernbe. Mint ahogyan a másik oldalról, a nemzeti kérdés megfogalmazói sem látták mindig az igényükben potenciálisan benne rejlő fenyegetést, és a szélsőjobbra tolódás veszélyét. Ebben a szerencsétlen helyzetben nem párbeszéd folyik immár, hanem monológokba csomagolt múltértelmezések háborúja, amit egyre nagyobb rezignáltsággal szemlélek. Tényleg nem maradt más, csak a csönd?
Ekként a fasizmus vagy csönd képlet korántsem költői, noha szerintem a fasizmus fogalmának ez az ismert kiterjesztése eléggé kérdéses. De a lényeg mégis csak ez a konfrontatív patthelyzet, bemerevedett, előzetes érzelmi beállítódások által meghatározott frontok, ismert gondolati struktúrákba csomagolva. Unom.
A magam részéről, liberális konzervatív keresztyénként az alapproblémát abban látom, hogy a posztmodern a zsidó-keresztyén hagyománnyal szemben fogalmazta meg önmagát, s ekként nem hagyott teret egy organikus európai identitás újraépítésére. Mintha bizony a posztmodern eleve kizárná a zsidó-keresztyén hagyományból származtatott európai kulturális identitás újrafogalmazását. Pedig a posztmodern éppen az európai hagyomány talaján születhetett meg. Hol másutt? A kapcsolat tehát nyilvánvaló. Az a reménységem, hogy eljön majd a kor, amikor Európa kibékül önmagával, meghaladja meghasonlottságát, kiveti magából múltjának nem vállalható részét, s újra felfedezi saját örökségének lényegét.
Erre mutat rá Habermas a Time of Transitions (Polity, 2006, újranyomva 2008) c. kötetében megjelent, eredetileg Eduardo Mendieta által vele 1999-ben készített interjúban ( A Conversation about God and the World), amelyből alább idézek (pp.150-151., 2008-as kiadás.). S ami engem illet, prófétikus szavakat látok benne. Átmeneti időket élünk, s nem hinném, hogy elérkeztünk volna a „fasizmus vagy csönd” egyébként valóban ijesztő végállomásához.
"Egalitarian universalism, from which sprang the ideals of freedom and social solidarity, of an autonomous conduct of life and emancipation, of the individual morality of conscience, human rights and democracy, is the direct heir to the Judaic ethic of justice and the Christian ethic of love. This legacy, substantially unchanged, has been the object of continual critical appropriation and reinterpretation. To this day, there is no alternative to it. And in light of the current challenges of a postnational constellation, we continue to draw on the substance of this heritage. Everything else is just idle postmodern talk."
(„Az egyetemes egyenlőség, amelyből a szabadság, szociális szolidaritás, az önálló életforma és emancipáció, a lelkiismeret egyéni erkölcse, az emberi jogok és a demokrácia ideája ered, az igazságosság zsidó etikájának és a szeretet keresztény etikájának a közvetlen örököse. Lényegében változatlanul, ez a hagyaték volt a tárgya a folyamatos kritikai kisajátításnak és újraértelmezésnek. (Ennek a hagyatéknak) a mai napig nincs alternatívája. És a nemzetek utáni mai konstelláció kihívásának fényében továbbra is ennek az örökségnek a lényegéből merítünk. Minden egyéb csak haszontalan posztmodern beszéd.”)
Hozzászólások