A katolikus Douthat szerint a jobboldal bűne, hogy a vallást antiintellektuálisnak tünteti fel, mire a műsorvezető, a magát ateistának tartó Bill Maher rákérdez, vajon nem maga a vallás értelemellenes-e.
A keresztyénség igenis határozottan reagál az embernek arra a mindig is meglévő racionális igényére, hogy önmaga létét a lét egészének értelme felől értse meg. Teljességgel hamis az a ma is dívó hiedelem, miszerint a valóság racionális megértésére támasztott igény a „modern” ember sajátossága lenne. Sőt, inkább azt kell mondanunk, hogy a keresztyénség „sikere” annak is volt tulajdonítható, hogy kialakulásának korában nagy intenzitással tört föl újra az emberi önmegértés vágya. Hit valószínűleg akkor születhet, ha az emberben már eleve adott az „egészre vonatkozó tudás” igénye. Mi több, azt kell mondanunk, a hitre jutás eleve feltételezi az ember racionális öneszmélkedését saját végességében, mely mintegy létrehozza az ösztönzést a végtelenbe való kitörés felé. Ha az embernek nem lenne racionális tudása saját végességéről, a végtelen elgondolhatatlan lenne számára.
A keresztyén ember nem hülye. A hit adománya nem arra való, hogy egy másik adományt, az „észt” hatályon kívül helyezzen. Mint az Ige is világosan megfogalmazza, a hit az üdvösségre vonatkozik. Az egyedül hit által reformátori elve nem ismeretelméleti állítás. Ha az lenne, abból az következne, hogy az ész a valóság megismerésében fölösleges, sőt káros. Nem beszélve arról, hogy a ráció lebecsülése Isten e hatalmas ajándékának semmibevételét jelentené.
A racionalizmus, ahogyan azt ma általában értik, a 17-18.század folyamán kialakult filozófiai irányzat, amely végül arra a meggyőződésre jutott, hogy nincs többé szükség Isten létének feltételezésére ahhoz, hogy a valóságot érteni lehessen. A valóság önmagában értelmes és érthető.
A mai értelemben vett racionalizmusnak ez az összefonódása az ateizmussal azt a mára már általános nézetet erősítette, miszerint 1., a racionalizmus szükségszerűen Isten-tagadó, 2., a racionalizmus megjelenése előtt az ember nem racionálisan gondolkodott 3., az Istenről való beszéd immár nem a valóság teljességéről való beszéd, hanem a szubjektumon belül zajló folyamatok megnyilvánulása.
Ez a fordulat szembeállította a racionalizmusban megjelent modernitást a keresztyén világképpel. Sajnálatos módon a nyugati kultúrában a tévesen értelmezett racionális gondolkodás és keresztyénség szétvált egymástól. Ez a folyamat ma is tart. Az emberek nem azért nem járnak templomba, mert leszoktak a hagyományról. Az ok mélyebben van: azért szoktak le a hagyományról, mert az abban hordozott üzenetet a valóság teljességéről a modern racionalitás hiedelme miatt nem tartják elgondolhatónak és hihetőnek.. A mai általánosan bevett hallgatólagos és „racionálisan” megalapozott „tudás” így hangzik: a Biblia üzente nem igaz.
Különös módon, ezt az evilági racionalizmust, amely azt hirdeti, hogy Isten nem a valóság teljességének a része, a keresztyénség egy része is hallgatólagosan elfogadta. A keresztyénségen belül is elterjedt az a nézet, miszerint hinni a valóság ellenére kell. Isten maga is a valóságon kívülre került, s a hangsúly egyre inkább a személyiségen belül zajló hitfolyamatokra helyeződött. A keresztyénség egy része is elhitte, hogy a modern racionalizmus Isten létét veszélyezteti, mintha bizony a valóság megismerésére vonatkozó modern racionális törekvés végérvényesen cáfolhatná a Bibliában megismert végső értelmezési távlatot. Mintha bizony a hit immár nem csak az üdvösség elnyerésének egyetlen eszköze lenne, hanem egyesen Isten igazolásának még megmaradt és utolsó eszköze. Mintha az ember hitének mélységén múlna Isten léte. De a valóságos helyzet éppen a fordítottja: nem a hit léte garantálja Isten létét, hanem Isten objektív léte generálhat hitet. Ezért a történeti keresztyénség éppen aktuális állapotából következtetéseket levonni Isten létére nézve eléggé rövidlátó elképzelésnek tűnik.
Mindazonáltal, a modern racionalizmus, amely természetesen nem tudta végérvényesen cáfolni a Biblia igazságát, máig tartó általános hiedelemvilág uralkodását alapozta meg a nyugati kultúrában. E hiedelemvilág három alaptétele így hangzik: 1., az a racionális , ami bizonyítható, 2. következtetésképp a hit irracionális mozzanat., 3. a felvilágosodásban kibontakozó racionalizmus „a” racionalizmus. A racionalizmus fogalmának kisajátítása azt eredményezte, hogy a ma domináns nyugati hiedelem szerint a modern racionalizmust megelőzően az ember nem gondolkodott racionálisan. Ez a nézet alapozza meg a mai hiedelemvilágban széles körben elfogadott „fejlődés” képzetét. Eszerint a fejlődés egyet jelent a modern racionalizmus előtti „irracionális”, magyarán keresztyén világkép lebontásával.
De vajon igaz-e ez? Vajon mondható-e tényleg, hogy a modern racionalizmus előtt az ember nem volt racionalista? Nem sokkal inkább arról van-e szó, hogy a modern, Isten létét elvető racionalizmus előtt az ember racionálisan tételezte Isten létét, sőt racionálisan elgondolhatatlannak tartotta Isten nem-létét? S vajon az ateista racionalizmus, amely szerint az igazság kritériuma a bizonyíthatóság, mire alapozza Isten elvetésének tételét, ha nem a puszta feltételezésre? Miféle bizonyítása van annak az elméletnek, hogy a valóság önmagában érthető? Ki bizonyította Isten nem-létét? Vajon nem lehetséges-e, hogy a ma általánosan racionálisnak vélt, s az Isten-hipotézist elvető világkép puszta hiedelmen alapul s ekként valójában irracionális? Arról nem is beszélve, hogy ha csak az a racionális, ami a (természettudomány aktuális eszközeivel) bizonyítható, akkor ezzel az ember gyakorlatilag feladta az egészre vonatkozó tudás igényét, s ezzel saját létének átfogó értelmezési lehetőségét. A racionalizmust pusztán leíró jellegűvé tette, s az „egész értelmére” vonatkozó kérdést irrelevánsként tüntette fel. A nihilizmus ilyen megalapozása vajon mitől lenne racionális? Vajon mitől nem racionális az a feltételezés, hogy az emberi létnek egységes alapja van?
Nyilvánvalónak tűnik, hogy tudásunk jelenlegi fokán továbbra is érvényes az apostol igazsága: „ Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre. Most töredékes az ismeretem...” ( I.Kor.13:12.) De ez vonatkozik a modern racionalizmusra is, amely evidenciaként igyekszik feltüntetni olyan tételeket, amelyek valójában csak feltételezéseken nyugszanak. Miféle racionális megalapozása van az objektív tudás mítoszának?
De ha így van, akkor vajon nem sokkal racionálisabb-e feltételezni Isten létét? Vajon nem arról van-e szó, hogy éppen a ma dívó mitikus racionalizmust meghaladó kritikai racionalizmus vezethet el a hitnek értelmi hátteret nyújtó látásig? Cogito ergo credo (Michael Polanyi).
Ez az állítás természetesen nem azt jelenti, hogy puszta racionalitással el lehetne jutni a keresztyén hitben alapvető személyességig. De azt igenis jelenti, hogy szemben a ma domináns mitikus racionalizmussal, amely puszta hiedelem alapján önmagát objektívnek mutatja be, a kritikai racionalizmus elvezethet az Isten létét feltételező, s a valóság egészére vonatkozó látomásig.
(Ez a szöveg egy néhány évvel ezelőtt, pápai a református gyülekezet „Kávéházi esték” c. alkalmára készült előadás szerkesztett vázlata. Írásban soha nem jelent meg, eredetije olvasható a refdunantul.hu „digitális kollégium” rovatában.)
Hozzászólások