Milyen ostobaság lett volna azt gondolni, hogy a Higgs-részecske felfedezésével minden a helyére kerül, mindent megtudunk a világról, és unalmassá válik a fizika.
Mai, tényleg magas szinten szervezett mesterséges világunknak az a legnagyobb ellentmondása, hogy létrehozza a teljesség képzetét, minek következtében fölöslegesnek tünteti fel a szembesülést a végtelennel. Elégségesnek tételezi önmagát önmaga számára s ezért a végső értelem kérdése nem igazán nyomasztja. Holott nyilvánvaló, hogy a valóság teljességére vonatkozó tudás hiánya nem néhány zaklatott lélek problémája, akiket pszichológushoz kell küldeni, hanem nagyon is valóságos. Az „egészre” vonatkozó tudatlanságunk objektíve létezik, ám ugyanakkor ennek a ténynek semmiféle következménye nincs önértelmezésünkre nézve. Úgy tehermentesítjük magunkat, mintha mindent tudnánk.
Az igaz ugyan, hogy az ember tudása a valóságnak arról a darabjáról, ahol megtörténik velünk az, amit szokványosan életnek nevezünk, óriásit fejlődött, s a fejlődésnek főleg a technológiában a mindennapok szintjén is érzékelhető jellege van. Ám ugyanakkor éppen ez a részleges fejlődéstapasztalat egy illuzórikus teljességérzetet hoz létre a valóság objektív teljességével való szembesülés nélkül.
Ez az ún. fejlődés szekuláris értelmezése, amely úgy oldotta meg a végtelennel való szembesülés problémáját, hogy az evilágit növelte végtelenné, s úgy kanonizálta az embernek a valósághoz való viszonyát, hogy ezt a viszonylagosan ismert szűkösséget, a „világot”, kimetszette a végtelenből, s elhitette, hogy az ember itteni, önmagában vett története önmagában elégséges magyarázat az emberre magára.
Igaz ugyan, hogy a természettudomány tud az ember végső tudatlanságáról, ám nem véletlen, hogy a tudatlanság tudata nem válik igazán a mai nyugati köztudat részévé. Mert ha a fizika mai eredményei egy ma kurrens emberi önértelmezés részévé válnának, akkor romba dőlne minden olyan hiedelem, amely a „felvilágosodás”, „modernitás”, a „fejlődés” képzetéhez kötődik.
Sőt, éppenséggel az válhatna nyilvánvalóvá, hogy amit a Nyugat a 16. századtól kezdve „fejlődésnek” gondolt, az a valóság teljessége szempontjából az értelmezési keret beszűkülésének egyfajta története, az „univerzum-tudat” elvesztésének a története, a” végtelenből való kimetszettség” (Schleiermacher) tudatának a feloldódása. Bezárkózás egy részleges és viszonylagos tudásba, s eme részlegesség illuzórikus kivetítése a végtelenre. Hamis tudat, mint az egyébként zseniális Karl Marx mondotta volt - igaz, nem éppen ebben az összefüggésben, mint tudjuk.
A beszűkülésnek ez a folyamata a végtelennel való mindenkori szembesülést az emberi önértelmezés szempontjából fölöslegesnek tüntette fel. Ekként, a valóság teljességéhez való vallási viszonyt, mint a végtelennel való szembesülés (egyik) módját az individuum pszichológiai kérdésévé tette, mintha bizony nem az univerzum objektív tartalmi végtelensége okozná az emberi önértelmezés számára a mindenkori kihívást. Az emberi létnek ez a végső megoldatlansága nem pszichológiai kérdés, hanem magának az önmagában vett emberi léthelyzetnek a megismerhetetlenségéből és értelmezhetetlenségéből fakad.
Ilyen szempontból a kor, amelyben élnünk adatik, az öntudatlanság kora, amelyet a (fizikai) létfenntartás kérdései uralnak, ám maga az emberi lét problematikája az önfeledt és öntudatlan evilági boldogság utáni hajszában oldódik fel. Holott valójában nem a „boldogság” itt a kérdés, hanem bibliai szóval az üdvösség, vagyis az ember, mint ember végső jövője az evilági zártságot meghaladó horizonton.
Az igaz ugyan, hogy a tudomány nem adhat semmiféle bizonyítékot a valósághoz való vallási viszonynak. Ám mégis, objektíve megalapozza azt a nézetet, hogy a mai általános szekuláris öntudat korlátolt és öntudatlan. S egyúttal nyitva hagyja az utat azon gondolat érvényességének a fenntartásához, hogy a vallási viszonynak igenis racionális alapja van. Lássuk be, ez azért ebben a tudatosnak nevezett öntudatlan modernitásban nem akármi: keresztyénként azért mégsem vagyok teljesen hülye.
Az öntudatlanságnak ebben a korában tényleg nem maradt más, csak az egyház (már, ha az egyház tényleg egyház, s nem a történeti múlt megkövesedett emléke) mint a végtelenbe helyezett ember önreflexiójának egyetlen társadalmilag is kiterjedt, intézményes eszköze.
Hozzászólások