Ebben sincs semmi rendkívüli. Hiszen annak idején maga Adolf Hitler is a katolikus Centrumpárt képviselőinek köszönhetően szerezte meg a teljhatalmat. Ez volt a kiindulás. Ezt nem kellene/szabadna elfeledni! Akkor, 1933-ban, a katolikusok természetesen nem látták az út végét; de az indulás után már nem volt többé megállás vagy visszaút. Kénytelenek voltak végigmenni az úton. Mint ahogy lassan-lassan a magyarországi (főképpen katolikus és református) egyházak számára sem lesz, hiszen a pénzért és a privilégiumokért meg kell szolgálni. Ebbe a megszolgálásba illik bele, és annak keretében értelmezendő, Osztie Zoltán szolgálata.
Egyre nyilvánvalóbb számomra, hogy a mai magyar társadalmi létet beteges pszichotikus jelenségek is kísérik, s ebbe akarva-akaratlanul belekeveredik en bloc a keresztyénség is. Az ismert démonizálás jelenségéről van szó, amelynek az a módszertani lényege, hogy a szemben álló fél identitását mint már meglévő, vagy potenciálisan meglévő démonikus identitást kell meghatározni és tematizálni, úgy tehát, mintha már maga a rossz akarna itt testet ölteni. Sajnálatos módon, épp a folyamat hiszteroid jellegéből következik, hogy kontrollálhatatlan. Józanság, distinkció, árnyaltság hiányzik belőle, mert hiszen ez a típusú vizionárius lényeglátás ezt nem ismeri. Ekként, a mai magyar keresztyénség egésze is démonizálható akár, mint a rossz (újbóli) testet öltése. A valóság nem számít.
Ez az ismert magyarországi pszichotikus folyamat ugyanakkor nem nélkülöz minden reális hátteret, hiszen, mint tudjuk, a huszadik század a maga borzalmas emlékeivel még nem ért véget. A mai magyar társadalmi valóság egyes jelenségeinek értelmezésében a történeti alapú asszociációk alapvető, sőt meghatározó szerepet játszanak. Mai magyar jelenségek gyakran úgy jelenítődnek meg, mint a huszadik század potenciális vagy valóságos megismétlődései. A huszadik század úgy funkcionál egyes mai jelenségek megértésére vonatkozóan, mint valamiféle előkép. A démonizálás lényege pedig az, hogy a huszadik század legborzalmasabb eseményeit látjuk össztársadalmi szinten egy az egyben megismétlődni a jelen egyes marginális eseményeiben, még akkor is, ha az eszkalálódásnak semmilyen reálpolitikai esélye sincs. Ami megtörtént, az fog megtörténni. Befejezett jövő. Az ijesztő az ebben a pszichotikus folyamatban, hogy már nem tud különválni valóság és vízió, s már ott is vizionálva van az ördög, ahol az nincs is. Miközben, persze, ördög tényleg van. Lehet, hogy az ördögnek az az egyik tulajdonsága, hogy el tudja magáról hitetni, hogy ott is van, ahol valójában nincs is?
Az ördög kényszeres keresésének történelmi alapú pszichotikus folyamata természetesen az antiszemitizmus-antiszemitázás ismert terepén mutatkozik meg a legplasztikusabban. S hogy ez mennyire mai magyar lényegi jelenség, betegségében is mennyire komoly, azt jól mutatja, hogy elitértelmiségünk nemrégiben azon vitatkozott, hogy vajon Romsics Ignác antiszemita-e vagy sem. Legutóbb Puzsér Róbert volt kénytelen védeni magát a belé vizionált démontól. S hogy a démonok e rajzása még teljesebb legyen, már Bajnai Gordon körül is ott settenkedik az ördög.
A tragikus az egészben az, hogy antiszemitizmus tényleg van, de ha maga az amúgy is ijesztően túlterhelt fogalom ilyen árnyalatlan dualista világlátás alappilléreként funkcionál, akkor az egész kérdéskör feletti diskurzus hiszteroid, öngerjesztő folyamattá válik, s esély sem lesz a jelenséggel való józan szembenézésre. Akkor az egészből az lesz, ami van, egyszerre tragikus és komikus, hogy az egyik komoly ember azt állítja egy másik komoly emberről, hogy antiszemita, mire a másik válaszol, hogy ő bizony nem az. Párbeszéd tehát felfüggesztve, épülhetnek a gyűlölet-struktúrák, az egymástól való asszociatív félelmek közösségei, természetesen történelmi alapon, hogy aztán ennek az egész érzelmi turbulenciának a valósághoz immár alig legyen köze. Mert már nem az számít, milyen a másik, hanem az, amit a másikról gondolunk.
Nos, ilyen kontextusban látom a fenti írást, amely a mai történeti keresztyénséget egy történeti előkép segítségével démonizálja. (Abszurd módon, a cikk olvastán, több, mint két évtizeddel az állítólagos rendszerváltás után déjà vu érzésem támadt, mintha ezt már átéltem volna. No, nem a jelenben, ez így túl közhelyes lenne. Hanem a közösségi múltamban. Akkor az „osztályellenség” felkutatása volt a fő program. S mit ad Isten, meg is találták az ördögöt – az egyházban. Mégpedig nem csak a jövőt veszélyeztető jelenében, hanem múltjának egészében is, hogy aztán az végképp eltörölhető legyen. Én meg még azt hittem, az a harc volt a végső.) ,
A szerzőnek, Jakab Attilának, sikerül egy asztaltársaságba ültetnie Orbán Viktort, Adolf Hitlert, a történeti egyházakat, jelesül a katolikust és a reformátust, annak kapcsán, hogy Osztie Zoltán, belvárosi plébános, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége elnökének kezdeményezésére hálaadó szentmisét tartottak a kormányfő születésnapjára. A cikk egy feltételezett jövő leírása a múlt alapján értelmezett jelenből kiindulva. Együtt van itt minden: a valóban ördögi történeti előkép (habár az valahogy elfelejtődik kimondatni, hogy a náci ideológia alapvetően keresztyénségellenes volt), rávetítve a jelenre, s kivetítve a jövőre. A főszereplő a keresztyénség, amely megteremti a történelem démonikus folytonosságát. A történeti előkép pedig az, hogy Hitler miként került hatalomra egy katolikus párt segítségével, s aztán a keresztyénség miként vált később foglyává a náci hatalomnak. A szerző pedig arra figyelmeztet, hogy voltaképpen ez zajlik le ma is: az „Orbán-rezsim” keresztyén segédlettel elindult a náci Németország útján, de ha az egyházak, különösen a katolikus és a református idejében leválnak, még kikerülhetnek e démoni hatalom csapdájából.
A keresztyénség démonizálása módszertanilag tehát úgy történik, hogy a történelem egy valóban borzalmas szakasza egyetemes és időtlen értelmezési keretként van használva. A jelen nem más, mint a borzalmas múlt megismétlődése, mégpedig olyan erővel, hogy az meghatározza a jövőt is. E démonizáló vízióban nincs semmi árnyaltság, józanság és megfontoltság, mert hiszen „lényeglátó”. Ekként lehet azonosítani a történeti keresztyénséget, azon belül is egész egyházakat magával a potenciális rosszal. Ekként lehet a múlt valóban szégyenletes eseményeit univerzálissá növelve kiterjeszteni a jelenre, sőt a jövőre is.
Mondhatnánk persze, hogy az írást nem lehet komolyan venni, nem csak azért, mert mai egyházakat asszociatíve összekapcsolni Hitlerrel minősíthetetlen eljárás, hanem azért is, mert a szerző látni valóan nem ismeri, vagy nem akarja tudomásul venni a jelenlegi kormány és a történeti egyházak igencsak összetett viszonyát. Pedig sok mindent megtudhatna, ha olvasná a katolikus vagy a református egyház nyilatkozatait a kormány egyes intézkedéseit illetően, akár az oktatással, akár az egyházfinanszírozással, akár az egyházi törvénnyel kapcsolatban.
De sajnos, mégis komolyan kell venni, hiszen a fenti cikkben testet öltő jelenség nem egyedi. Sőt, azt kell mondjam, egy ismétlődő, itthon és külföldön is ismert démonizáló tendenciáról van szó, amelynek az a tartalma, hogy ma Magyarországon egy neonáci diktatúra látens kiépülése zajlik keresztyén segédlettel. S hogy a helyzet mennyire komoly, pontosan mutatja, hogy a Magyarországi Református Egyház lelkészi elnöke a legutóbbi Kirchentagon arra kényszerül, hogy ezt az ijesztően komor, démonikus képet a magyar társadalomról és keresztyénségről árnyalja, mert jellemzően, szinte zuhognak rá a kérdések egy olyan egyházról és társadalomról, amely már-már szövetséget kötött magával az ördöggel.
A történeti keresztyénségnek ez a démonizáló értelmezése azért is aggasztó, mert a keresztyén múlt korrigált újra olvasására, a mindenkori egyházi jelen önkritikus vizsgálatára valóban szükség van, hiszen az ördög tényleg létezik. A keresztyének ezt tudván tudják. De ez a típusú szélsőséges és kérlelhetetlen elfogultság, amely a történeti keresztyénségben mint olyanban, a rossz újbóli testet öltését látja, finoman szólva is nem járul hozzá a keresztyénség társadalmi jelenlétének valósághű értelmezéséhez, s nincs jó hatással a keresztyénség önértelmezésére sem. Kifejezetten kontraproduktív, s ahelyett, hogy önkritikus érzékenységet hívna elő, közömbössé tesz, rosszabb esetben radikalizál, vagy kényszeresen bezárkózó apologetikus pozícióba kényszerít. Ez tragikus.
Hozzászólások