Ami a nehéz családi helyzeteket illeti, a munkacsoportok kiemelték, hogy az egyháznak befogadónak kell lennie mindenki irányában, hogy ne érezze senki magát elutasítva. Ugyanakkor fontosnak ítélték a felszólalók, hogy tisztán kell fogalmazni, el kell kerülni a zavarokat, az ingadozásokat és eufemizmusokat a nyelvhasználat területén: például a fokozatosság törvénye ne válhasson a törvény fokozatosságává.
Beszámoló a rendkívüli szinódus tizenkettedik általános munkaüléséről - magyarkurir.hu
„Életveszélyes” vállalkozásba kezdett a Püspöki Szinódus: a család kapcsán olyan neuralgikus kérdésekkel kezdett el foglalkozni, mint például az elváltak és újraházasodottak áldozásának kérdése. Mondhatnánk természetesen, hogy ez katolikus belügy. De mégis, a jelenség túlmutat önmagán, s számomra legalábbis pontosan jelzi a mai keresztyénség előtt álló dilemmákat, amelyeket – felekezet ide vagy oda – mindnyájan érzünk.
Nem véletlen, hogy az „életveszélyes” jelzőt használtam. A jelző indokoltságát mi sem mutatja jobban, mint az, hogy azonnal kitört a nyilatkozatháború, s ahogyan kell, a liberálisok éljenzik a kezdeményezést, míg a konzervatívok meg vannak döbbenve – hogy ilyen némileg leegyszerűsítő sablont használjak. Az érdeklődő Olvasó a Keresztény Mandineren tájékozódhat, de attól tartok, a zavarba ejtő címek tengerében még várnunk kell, hogy megértsük, mi is zajlik valójában. Ugyanakkor maga a jelenség nagyon is sokat mond a világ és a keresztyénség mai viszonyáról, illetve annak lenyomatáról a keresztyénségen belül.
Az ügy azért jelentős a számomra, mert nagyon jól mutatja, milyen keskeny az az ösvény, amelyen itt haladni lehet. Az ösvény cölöpjeit az egyik oldalon az egyház elvi hűsége, integritása, a másik oldalon a „világ” toleráns megértése jelöli ki.
Történt, mint azt tudjuk, hogy az elmúlt jó kétszáz év folyamataiban az egyház gyakorlatilag elveszítette általános normaadó szerepét a moralitás sok kérdésében, így például a szexualitást, s a házasságot illetően is. Teljesen fölösleges itt most e folyamat mélyreható elemzése, hiszen mindnyájunk közös tapasztalata, hogy a normák e téren brutálisan megváltoztak akár még az ötven-nyolcvan évvel ezelőttiekhez képest is. Ez azt jelenti, hogy ami „régen” magától értetődő volt, az ma már nem az, de közben az egyház elvi álláspontja egy jottányit sem változott. Ez a körülmény folytonos és egyre nagyobb nyomás alá helyezi az egyetemes egyházat, minek következtében óhatatlanul is kialakul egy olyan képzet és képlet, hogy miközben a világ változik, „halad”, az egyház a „homokba dugja a fejét”, nem hajlandó megérteni a világot, csökönyösen ragaszkodik bizonyos dogmákhoz.
Az elegyháziatlanodás folyamata nem csak azt jelentette, hogy az emberek jó része leszokott a templomba járásról, hanem azt, hogy az egyház elveszítette korábbi egyértelmű autoritását, mi több, fordult a helyzet, s a normaképzés új autoritásai az egyházon kérik számon a „megújulást”, ami gyakran nem más, mint az új normáknak való megfelelés. Az egyház akkor lesz „jó”, ha „halad” a világgal. Mintha bizony az egyház önmagában vett értéke attól függne, hogy hányan értenek vele egyet, s hányan nem. A népszerűségnek mint az érték egyedüli mércéjének a szinte magától értetődő feltételezése korunk egyik legrombolóbb mítosza.
A dilemma azért óriási. Mert nem csak arról van itt már szó, hogy megváltoztak a normák, hanem arról is, hogy az új normák sokszor úgy tűnnek fel, vagy tüntetik fel magukat, néha egyébként eléggé agresszív módon, mint egyedüli normák, minek következtében az egyház tűnik fel abnormálisnak, anakronisztikusnak, csak mert következetesen védeni merészeli elvi álláspontját. Egy ilyen történetet szívesen ajánlok az olvasó figyelmébe. Igen tanulságos.
Azt hiszem, ez az a nyomás, amelyet a Püspöki Szinódus is érzékelt, s ez az érzékenység nagyon is jól illik Ferenc pápa gondolkodásába, aki hihetetlenül jó kommunikatív érzékkel reagál a kihívásokra. Ugyanakkor ez a bátor kommunikáció nem kockázatmentes.
A normák megváltozásának szinte ellenállhatatlan jellegét az mutatja a legjobban, ahogyan az a magától értetődőség erejével észrevétlenül beszivárog a keresztyénségbe is, megoldhatatlan dilemmává alakítva a keresztyén erkölcs és a mai moralitás szembenállását. Más szóval, óriási az a társadalmi nyomás, amely az egyházra nehezedik, mintegy követelve, hogy az egyház ne legyen már ennyire korlátolt, dogmatikus és doktriner, s ha szeretetről papol, akkor értse meg az embereket.
De ne beszéljünk rébuszokban, s ne tegyünk úgy, mintha ez a konfrontáció az új normákkal csak a katolikusok belügye lenne, s mivel mi, reformátusok teológiailag másként értelmezzük a házasságot, bennünket ez a probléma nem érint. A társadalmi nyomás az egyetemes keresztyénségre nem absztrakció, nagyon is kézzelfogható. Csak két példa. A fiad vagy a lányod bejelenti, hogy a jövő héten elhozná a barátnőjét/ barátját. Jó, jöjjenek, mondod. Aztán amikor itt vannak, jön a következő kérdés. Egy szoba? Külön szoba? De ők már nem is nagyon értik talán, mi itt a probléma, hiszen szeretik egymást. Hasonló a helyzet a párkapcsolatban élőkkel. Tudod, hogy ott vannak a templomodban minden vasárnap. De számukra egyáltalán nem tűnik fel problémaként az, ami neked az. Mit csinálsz? Hogyan reagálsz?
Nos, ezek azok a dilemmák, amelyekből ma gyakorlatilag nem lehet jól kijönni. Mert egyszerre kell fenntartani az egyház teológiai identitását, elvi integritását, s közben mégis toleránsnak lenni, s elkerülni azt a látszatot, mintha a bizony az egyház a maga elvi „csökönyösségét” csak arra használja, hogy leplezze a „világ” iránti gyűlöletét. Azért nem akarja megváltoztatni a dogmáit, mert valójában utálja a világot, intoleráns és szeretetlen, s ezért képtelen megérteni az embereket.
Fura módon, az egyház került védekező pozícióba, miközben – ha már nyitottságról, meg effélékről beszélnek itt sokan – talán azt a lehetőséget sem zárnám ki teljesen, pusztán logikailag, hogy az egyháznak talán még igaza is lehet, ami a házasságot és a szexualitást illeti, csak egész egyszerűen a mai domináns normarendszer olyannyira mindent átható, hogy az egyház elvi álláspontja sokak szemében abszurdumnak tűnhet fel. Ez az új modern, vagy posztmodern univerzum, amelynek a zártsága és korlátoltsága felől nézve az egyháznak kell bizonygatnia, hogy nem abnormális emberek gyülekezete, sőt, horribile dictu, az egyház még érti is az embereket. Bármilyen meglepő, a keresztyének nem utálják ezt a világot, még ha sokak szemében úgy is tűnhet fel, hogy a ragaszkodás bizonyos hitelvekhez puszta utálatból származik.
Nos, ez valódi kommunikációs csapdahelyzet. Ferenc pápa ezt mindenkinél jobban érzékeli, de abban már nem vagyok biztos, hogy gesztusait mindenki egyformán jól érti. Nem véletlen a Püspöki Szinódust követő egyidejű éljenzés és megbotránkozás.
Pedig „csak” arról az üzenetről van szó, azt hiszem, hogy az egyház ragaszkodása teológiai identitásához nem a „világ” iránti gyűlöletéből fakad. Ma nagyon keskeny az az ösvény, amely az elvi következetesség és a tolerancia között halad. De, remélem, van ilyen ösvény.
Hozzászólások