Nem tudom, ki hogy van vele, én manapság mindig csodálkozom, hogy vallási ünnepeink eredeti tartalmai mennyire nincsenek tematizálva a közéletben. Nyilván azért, mert ez úgymond, sértené a semlegesség elvét, netán a keresztények, vagy bármely más vallás hite fölötti nyilvános diskurzus más hiteket bántana meg. Valahogy úgy van feltételezve, hogy egy adott vallás üzenete egy adott vallás híveinek a dolga, az adott vallás híveinek a körén belül. Ugyan, miért? Minden vallás univerzális világmagyarázat, s ha lefordítjuk a vallási nyelvet maira, talán még az is kiderülhetne például, hogy a Húsvétnak, mint ahogyan más vallási valóságértelmezéseknek is, akár egyetemes üzenete is lehet - nem csak hívőknek. Csakhogy ehhez le kellene bontani azt a mai hiedelmet, hogy a demokratikus multikultúrában a szekuláris világmagyarázat a normatív, amelyhez képest – a tolerancia és a szabadság megengedő jellege folytán – létezhetnek „egyéb” világmagyarázatok is.
A világnézeti semlegesség mai értelmezésével az az alapvető probléma, hogy a felvilágosodás nyomán kibontakozó szekuláris világ-és embermagyarázatot valamiféle abszolút viszonyítási pontnak tekinti. Megengedő módon elismeri ugyan a vallási világnézet létjogosultságát és viszonylagos szabadságát, ám mégis, ez a szabadság inkább valamiféle negatív szabadság, a „normálistól” való eltérés szabadsága. Merthogy a világnézeti norma a szekuláris világkép, amely úgymond semleges, „ideológiátlan”, amelyhez képest a vallási világmagyarázat ideologikus.
Holott valójában az a helyzet, hogy a szekuláris világkép is csak egy világmagyarázat a sok közül, amely ráadásul ugyanúgy hiten alapul, mint bármelyik másik. Ma legalábbis nincs tudomásunk semmiféle olyan végérvényes, megfellebbezhetetlen, minden kétséget kizáró, „objektív” viszonyítási pontról, vagy értelmezési keretről, amelynek a segítségével az egyetlen igaz valóságértelmezés az ember számára tisztán racionális eszközökkel elérhető lenne. Nincs más, csak a hit, amennyiben az ember univerzális világmagyarázatra tart igényt.
Úgy tűnik tehát, hogy miközben a szekuláris világnézet önmaga megdönthetetlen racionalitását feltételezve „lerántja a leplet” a vallási világmagyarázat „irracionalitásáról”, nem képes szembenézni saját maga korlátaival, s meglátni azt az egyszerű tényt, hogy a „világnézeti objektivitás” feltételezése valójában nélkülöz minden racionalitást. Tisztán, racionálisan, ma a világnézeti racionalitásnak semmiféle végső és végérvényes ismérve nem áll az emberi megismerés rendelkezésére. Ez a mondat természetesen nem az irracionalitás dicsérete, hanem az emberi ész korlátainak a belátása.
A szekuláris tudatnak, mint a racionalitás korlátlanságába vetett hitnek lett az áldozata a vallási világkép is, amely ma úgy van tételezve, mint a normatív szekuláris világképhez képest „más”, de amely világkép immár nem tud egyetemes, s főleg a szekuláris világképpel egyenrangú üzenetet tolmácsolni. Ezért a szekularizmus egyetemesnek és semlegesnek tételezett kultúrája felől a vallási világkép csak mint csoporttudat jelenhet meg. A szekularizmus a multikulturális sokféleség jegyében „megengedi” a vallásoknak, hogy a szekuláris normához képest mások legyenek. A hívő: különc.
Holott, ha valóban létezik a világnézetek egyenrangúsága, ahogyan ezt a mai kurrens és politikailag korrekt beszédmód állítja, akkor éppen a multikultúra jegyében akár még az a kérdés is feltehető lenne ma, hogy egy-egy vallási világmagyarázat - túl a vallási nyelvezeten -, vajon miféle érvényes, vagy legalábbis megfontolásra méltó tartalmakkal járulhat hozzá a mindenkori, és soha nem befejezett emberi önértelmezéshez?
Éppenséggel az a mély belátás, hogy ma nem áll rendelkezésünkre semmiféle racionálisan végérvényes világmagyarázat, indokolhat egy olyan multikulturális attitűdöt, amely a vallási világmagyarázatot nem pusztán egy adott vallás belügyének tekinti, hanem képes meglátni benne olyan egyetemes tartalmakat, amelyek túlmutatnak a vallásosság szociológiai körén.
S könnyen kiderülhetne, hogy itt, Európában a zsidó-keresztény hagyomány ünnepeiben megtestesülő vallási világmagyarázatok sajátos nyelvezete mögött az emberi lét teljességére vonatkozó, ma is érvényes, vagy legalábbis érvénytelennek semmiképpen nem tekinthető, nagyon is megfontolandó üzenetek húzódhatnak meg, amelyek ráadásul komoly rokonságot mutathatnak a mai szekuláris nyelven megfogalmazatott értékvilág nem egy tételével.
Így van ez Húsvéttal is, ezzel az európai alaptörténettel, amely az ember mibenlétének alapvető és végső kérdéseit veti fel, s amely kérdések ma sem vesztették el érvényességüket. Miközben az önmagát racionálisnak tételező szekuláris tudat a vallási világmagyarázatot a mitikus irracionalitás világába tolja, nem veszi észre, hogy ő maga egy szemernyivel sem tudott többet mondani az emberi lét jelentéséről az állítólagosan irracionális vallási világképnél.
Lehet persze egy tételezett szekuláris racionalitás jegyében figyelmen kívül hagyni a húsvéti történetet, mint afféle mítoszt. De lehet – épp a multikultúra jegyében – a megértés igényével is viszonyulni a vallási nyelven megfogalmazott tartalmakhoz. Ehhez persze már a multikultúrának egy magasabb, hogy ne mondjam, intellektuálisan érzékenyebb foka kellene, amely képes reagálni a szekuláris normatívához képest másra.
Aztán még az is kiderülhet, hogy a feltámadás-történet értelmezésében, mint ahogyan minden vallásilag megalapozott univerzális világmagyarázatban több van annál, hogysem egy afféle könnyed és nagyképű kézmozdulattal félredobható lenne. Talán még érvényes üzenetet hordozhatnak, vagy minimum, kérdéseket fogalmazhatnak meg a mindenkori és egyetemes emberi lét legmélyebb dimenzióira vonatkozóan - nem keresztényeknek is.
Az a véleményem, hogy egy multikulturális társadalomban, ha egyáltalán meg akarja haladni a retorika szintjét, a vallási ünnepekben kifejeződő világmagyarázatok komolyan vétele a kulturális önbecsülés egyik legfontosabb fokmérője. Mint ahogyan fordítva is igaz: ha a multikultúrában azért nem tematizáljuk az egyes vallási hitek alapvető tartalmait, mert az úgymond sértene más hiteket, akkor az éppen nem valódi multikultúra, hanem a szekuláris tudat korlátoltsága jegyében végrehajtott önszegényítés.
Hozzászólások