Tóta W. Árpád: „Ön sem ismerte még fel, hogy hányat írunk és hol vagyunk. Plurális társadalomban élünk, ahol a kereszténység nem kivételezett, csak egy termék a polcon. Bárkinek joga van kritizálni, kigúnyolni, akár a visszaszorítására törekedni - és ugyanígy megilleti a vallásos embereket a jog, hogy a többi vallást vagy a materializmust kritizálják, bűnnek, eltévelyedésnek kiáltsák ki. Ezt meg is teszik naponta. Büntetlenül!”
Klein Andrea: „…ezt az egyházi oldal sem tartja be, csak a szembenálló féltől követeli. Az egyház által elítélendőnek tartott személyeknek is fájhat a sok, nem épp finom stílusú ítélkezés.(…) Nem tetszene egy olyan világ, amiben nem lehet sértő véleményt mondani, mert minden vélemény sért valakit, és akkor semmit nem lehetne mondani.
Mészáros Aliz: „Tótával egyet is értek, meg nem is. Nem értek egyet azzal, hogy nevetségessé tegyük azt, ahogyan valaki értelmet ad a saját életének. Nem értek egyet azzal, hogy az alaphitet támadjuk, még ha ez egyébként jogunkban áll is. (…) És ha odáig fajul a dolog, hogy politikai vonalon kezdenek lobbizni azért, hogy a meggyőződéseik törvényi erőre emelkedjenek, akkor szerény véleményem szerint odacsapni nem csak jogos, de kötelező is.”
Hozzászólások (#26,#28,#40) az Ostya nem turistaszalámi c. íráshoz – reposzt.hu
Abban a különleges helyzetben vagyok, hogy a mai posztommal nincs sok választási lehetőségem. Objektíve lenne ugyan, írhatnék akármiről, de a múlt heti nyílt levelem kényszerpályára állított, s részben ezt a blogot is. Nem gondoltam volna, hogy ezzel a nyílt levéllel belecsapok a lecsóba. (A cím nem ennek szól, az majd a végén.) Soha nem látott számú hozzászólás érkezett, s ahogy a Google Analytics jelzi, a megosztás blogunk történetében csúcsokat dönt. Ami nyilván a témának szól, s azt mutatja, hogy sikerült valami olyasmit érinteni, ami élénken foglalkozat sokakat. A kialakult párbeszéd legnagyobb eseménye szerintem az, hogy hozzászólásával megtisztelte ezt a református keresztyén blogot Tóta W. Árpád is, aki a mai hazai keresztyénség-és egyházellenes publicisztika ikonikus figurája. Mintha egy pillanatra ezen a blogon szünet állt volna be a hazai szellemi polgárháborúban, s a különböző világnézetek elkezdtek egymással kommunikálni, s egymásra figyelni. Valljuk be, ez nem kevés.
Mindenekelőtt, köszönöm Tóta W. Árpádnak, s mindenkinek a „másik oldalról”, hogy tisztességes hangon, higgadtan és érvelően elmondták véleményüket. No, nem csak a nyílt levelemben konkrétan érintett mondatról, hanem a szerintem sértő mondat kapcsán általam kifejtett jelenségről. Ami ugye, úgy szól, hogy a keresztyének ma kifejezetten érzékelnek egy velük szemben érvényesülő, a nyugati világban általánosan tapasztalható sértő és bántó, olykor kifejezetten megszervezettnek tűnő szándékot, amely ráadásul részévé válhatott a „politikailag korrekt” beszédmódnak.
A hozzászólok a „másik oldalról”, nevezzük őket némileg szimplifikálóan a mai liberalizmus képviselőinek, pontosan megértették nyílt levelem lényegét, s így a beszélgetés néhány kivételtől eltekintve nem torzult adok-kapokká, sem nem ragadt le az inkriminált mondatnál, hanem olyan lényegi kérdések lettek itt tematizálva a liberalizmus felől, mint pl. a keresztyénségről, egyházakról kialakult kép, a keresztyénség helye a mai magyar társadalomban, a keresztyénség viszonya a multikultúrához. Megszólalt a liberális keresztyén hang is az én konzervatív keresztyén alapállásomban szemben. Természetesen érkezett nagyon sok támogató és velem egyetértő hozzászólás is, amelyeket nagyon köszönök. S már előre is bocsánatot kérek, hogy az alábbiakban őket nem érintem, hanem kizárólag eszmei ellenfeleim néhány, számomra fontos hozzászólásával foglalkozom. Azt gondolom ugyanis, hogy ennek a beszélgetésnek a tanúi egyben egy egyházi médiatörténeti eseménynek a részesei is lehettek, hisz itt, ezen a református keresztyén blogon korrekt módon megszólalt a „másik oldal”. (A beszélgetés hangneméhez méltatlan megjegyzésekkel nem foglalkozom.)
Nagyon hálás vagyok ezekért a hozzászólásokért, már csak azért is, mert a mai magyar egyháztársadalom egy jelentős része az egyházból és az egyház felől nézi a magyar társadalmat, s nem igazán közelít önmagához „kívülről”. Köszönet a higgadt hangú liberális megszólalásoknak, amelyek alkalmat adnak a keresztyén olvasóknak arra, hogy ezúttal ne a maguk szemüvegén keresztül lássák magukat, másrészt szembesüljenek azokkal a világnézeti pozíciókkal, amelyek az „egyház határain kívül” nagyban meghatározzák azt a környezetet, amelyben a mai keresztyénség él.
De ez a típusú belterjesség ugyanúgy érvényes lehet a most megszólaló másik oldalra is: többnyire önmaga felől, klisészerű toposzokban fogalmazza meg véleményét a keresztyénségről, anélkül, hogy észrevenné annak belső sokszínűségét, rétegzettségét, összetettségét. Merthogy létezik keresztyén pluralizmus is, nem csak a felekezetiségre vonatkozóan, hanem egyes felekezeteken belül is, sőt állítom, létezik keresztyén posztmodern is, amely már képes számolni egyes felekezeteken belül is a keresztyén identitáshagyományok és kegyességi képletek egyidejű, érvényes jelenlétével.
A fent vázolt, kölcsönös belterjességre utaló rétegtudatok jelenléte valóságos kulturális szakadékot képez, amely alig teszi lehetővé a párbeszédet, miközben nekem meggyőződésem, hogy mindkét oldal őszinte morális igénnyel lép fel. Nem mintha mindenben egyet kellene érteni. Sőt. A megértés és az egyetértés nem ugyanaz.
A beszélgetés számomra egyik legizgalmasabb vonulata az, hogy a különböző világnézeti pozíciók, ide értve a keresztyénséget is, hogyan is élhetnek a szólásszabadság jogával a multikulturális világban, s egyáltalán, mi is a tartalma az egyébként mindenki által elismert szólásszabadságnak? A másik alapvetően fontos kérdés a keresztyénség helye a mai magyar társadalomban.
Tóta W. Árpád szerint „Bárkinek joga van kritizálni, kigúnyolni, akár a visszaszorítására törekedni - és ugyanígy megilleti a vallásos embereket a jog, hogy a többi vallást vagy a materializmust kritizálják, bűnnek, eltévelyedésnek kiáltsák ki.” Valami hasonlót fogalmaz meg Klein Andrea, amikor azt írja, hogy „Nem tetszene egy olyan világ, amiben nem lehet sértő véleményt mondani, mert minden vélemény sért valakit, és akkor semmit nem lehetne mondani.” Ennél szerintem lényegesen árnyaltabban fogalmaz Mészáros Aliz, aki szerint: "Tótával egyet is értek, meg nem is. Nem értek egyet azzal, hogy nevetségessé tegyük azt, ahogyan valaki értelmet ad a saját életének. Nem értek egyet azzal, hogy az alaphitet támadjuk, még ha ez egyébként jogunkban áll is. Mindannyian kreálunk valamiféle értelmezési keretet az életünkhöz, és bár másokén élcelődni lehet, de minek... Ha valakinek egy materiális keret az alapvető hite (igen, az is csak egy hit), akkor legyen. Neki valamiért az a legkielégítőbb keret, és ha neki az a legjobb, ki vagyok én, hogy nekiálljak rugdosni érte? "
Látnivaló, hogy a beszélgetés felvetett egy nagyon fontos kérdést, amely vélhetően ma sokak kérdése is, hogy ti. meddig terjedhet a szólásszabadság? A magam részéről Mészáros Aliz véleményével értek egyet, s nem gondolnám, hogy a szólásszabadság egyet jelent a vélemények artikulálatlan és kontrollálatlan áramlásával. Ez szerintem a multikultúra militáns értelmezése a szólásszabadságra hivatkozva, hiányzik belőle a tolerancia mozzanata, s a multikultúrát a kultúrák egymás közti durva küzdelmeként értelmezi. Ekként könnyen vezethet a bellum omnium contra omnes állapotához, s csak arra jó, hogy a mai magyar szellemi polgárháború végzetesen megosztott szekértáborai közötti alapvető szakadékot csak tovább mélyítse. Tóta W. Árpád és Klein Andrea véleményének azon részével tehát, hogy a szólásszabadságba belefér a tudatos bántás és a sértés, nem tudok egyetérteni. S ezt – a nyílt levelem tartalmával egybehangzóan – továbbra is fenntartom. Ugyanakkor a kulturális identitások önvédelme, egymással szembeni kritikus alapállása természetesen része a multikultúrának. De ez nem háború, hanem a kontextusok dialektikus egymásmellettisége, amely - ha jól értem - a posztmodern elvi alapja.
Ugyanakkor mélyen hatottak rám Klein Andrea következő sorai, amelyeket Tóta W. védelmében írt: ”Különösen annak fényében érthető ez a hozzáállása (ti. Tóta W. Árpádé), hogy ezt az egyházi oldal sem tartja be, csak a szembenálló féltől követeli. Az egyház által elítélendőnek tartott személyeknek is fájhat a sok, nem épp finom stílusú ítélkezés. Emberek számára legszentebb dolgokat, érzéseket minősítenek természetellenes, boldogtalanságot okozó, mocskos dolognak, elhajlásnak, perverziónak, sátánimádatnak, mittudomén. Ez talán nem fáj? Vagy ha fáj, hát csak fájjon, mert ez az igazság? Vagy az más, mert nemhívőknek nincsenek szent meggyőződéseik, csak olyan másmilyenek? Vagy ez egy őszinte vélemény, ezért rendben van? Na itt jön be a kettős mérce.” Csak sejtem, hogy Klein Andrea konkrétan mire gondol, de ez most mindegy is. Az egyháznak igenis van határozott és fel nem adható álláspontja. Ugyanakkor teljesen nem mindegy, hogy ezt miként kommunikálja. Klein Andrea, ha jól érzékelem, azt észrevételezi, hogy a közelebbről ki nem fejtett „egyházi oldalnak” is lehetnek bántó megnyilvánulásai. Tényleg lehetnek. Ki kell jelentenünk, hogy egyes keresztyén megnyilvánulások is lehetnek agresszívak, fenyegetőek és bántóak. Tegye a szívére a kezét az a keresztyén, aki keresztyén oldalról ilyennel még nem találkozott. Ezért, miközben szóvá tesszük a keresztyénséget ért méltatlan bántásokat, fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy vajon a keresztyénségen belül nincsenek-e olyan jelenségek, melyek hasonló jegyeket hordoznak? Hogyne lennének. Ezért szerintem a keresztyéneknek az eszmei ellenfelekkel folytatott vitájában önmagukra nézve is kritikusoknak kell lenniük, hogy vajon képesek-e arra, hogy ne kövessék el ugyanazt, amit ellenfeleiknek felrónak? Könnyen előfordulhat az a helyzet is, hogy eszmei ellenfeleinktől nem fogadjuk el azt a kritikát, amelyet amúgy magunk felé "az egyházon belül" már megfogalmaztunk. Avagy ki az a keresztyén, egyházat belülről jól ismerő ember, aki a saját egyházának egyes jelenségei miatt nem "fogta még a fejét"? Arra is kell gondolnunk, hogy amit mi, egyházban élők látunk belülről, azt netán mások is látják kívülről.
A másik alapvető kérdés számomra ebben a beszélgetésben a keresztyénség és a multikultúra viszonya a mai Magyarországon. A liberális megszólalók egyöntetűen képviselték azt az álláspontot, hogy az értékek csúcsán az egyén joga áll, s ebből következően a legfőbb jó az egyéni választás lehetőségének a biztosítása a világnézetek, hitek szabad piacán. S abban a pillanatban, ha valamelyik is ezen hitek közül dominanciára tör, a választás lehetősége válik kétségessé, s az egyéni jog sérül. Ezt talán Mészáros Aliz fogalmazta meg a legvilágosabban: ”És ha odáig fajul a dolog, hogy politikai vonalon kezdenek lobbizni azért, hogy a meggyőződéseik törvényi erőre emelkedjenek, akkor szerény véleményem szerint odacsapni nem csak jogos, de kötelező is. Ha egy keresztény pl. abbeli meggyőződésének ad hangot, hogy egy azonos nemű párnak ne legyen joga házasodni és gyermeket örökbefogadni, azzal bizony nagyon durván beletapos emberekbe, és ezek után nincs joga számonkérni, hogy miért nem kenyérrel lett visszadobva...” Magyarán, - ahogyan én értelmezem Mészáros Aliz szavait - a „keresztény Magyarország” képzete, vagy a „keresztény kurzus” erre a választási jogra hat fenyegetőleg, amely ellen az egyén szabadságjogainak védelme érdekében fel kell lépni.
Nincs itt tér a liberális hozzászólások részletes elemzésére. Viszont úgy látom, hogy öt konkrét neuralgikus pont látszik körvonalazódni a hozzászólásokból, amelyekben konkrétan megragadható a keresztyénséggel szembeni liberális averzió: az egyház engedi magát instrumentalizálni, s ekként az Orbán-féle „keresztény kurzus” támogatója (erről szól Tóta W. Árpád írása, benne az általam kifogásolt mondatrésszel); az azonos neműek házasságkötési jogának a kérdése; az egyházon, jelesül a református egyházon belüli szélsőjobboldali jelenségek ügye; az egyház nem ismeri fel és el a más hitet vallók (ide értve az ateistákat is) moralitás-igényét; az egyház ítélkezik mások felett.
Szétfeszítené ennek a posztnak a kereteit a fenti kérdések részletes boncolgatása. Mindenesetre én örülök, hogy ezek így itt előjöttek, mert jelzik a problematikát. Attól tartok, sok esetben mindkét oldalról előítéletekkel terhelt, fixálódott toposzok küzdelme folyik itt, s csak lassú, türelmes, figyelmes párbeszéd-folyam eredményezhetné a másik fél alaposabb megértését. Ami, még egyszer hangsúlyozom, nem feltétlenül egyetértés. Szó nincs arról, hogy mindenben egyetértésre kell jutni. Viszont arról sem, hogy az egyet nem értés egyenlő a szellemi polgárháborúval. Ez, mármint a polgárháború, egy öngerjesztő folyamat, amely a nyilvánosság legalján csapódik le, s behatolva a mikroközösségek világába is, tovább mérgezi a közéletet.
Ugyanakkor szembetűnő volt számomra, hogy a hozzászólásokban megfogalmazódó liberális egyház-és keresztyénségkritika a keresztyénséggel csak és kizárólag mint jelenidejű vallással foglalkozott, azzal is úgy, mint az egyén számára nyitott világnézeti választási lehetőséggel. Bizonyos fokig ez így számomra rendben is volna. Amennyiben a multikultúra az egyén számára biztosított szabad világnézeti választás lehetőségét jelenti, addig nekem református keresztyénként ezzel semmi bajom. Az véleményem szerint egy hamis liberális képzet, hogy a keresztyénség nem bírja elviselni más hitek és világnézetek jelenlétét. Sőt, állítom, a mai keresztyénség számára már elgondolhatatlan bármiféle inkvizitórius missziói beállítódás, amely erőnek erejével a más hitek megsemmisítésére tör. Ennyiben a multikultúra igenis a keresztyének által elfogadott tapasztalati valóság, még ha ezt sokszor nem is fogalmazzák így meg. Avagy melyik keresztyénnek nincs ateista rokona, barátja, munkatársa vagy szomszédja? Ez már igenis, a létező multikultúra, s ezért a „keresztény kurzus” történeti asszociációkkal amúgy is megterhelt fenyegető toposza nem mentes az előítélettől. Arról nem is beszélve, hogy templomainkban békésen egymás mellett ülnek a pártpolitikai hovatartozásra nézve különböző keresztyének. Ma semmilyen valóságos realitása nincs a teljességgel keresztyén alapozású, „régi keresztyén társadalom” restaurációjának. De szerintem erről szó sincs. Ma Magyarországon igenis megvan a szabad választás lehetősége. Bárki lehet ateista, muszlim, buddhista, vagy ami akar. Ennek persze megint megvan a maga veszélye, hiszen az egyéni választás primátusába vetett mai domináns hit érett, felelős döntéshozatalra képes egyéneket feltételez. De a hülyeséget is lehet választani.
Ugyanakkor szerintem a multikultúra mint a választás lehetősége nem egyenlő a kulturális relativizmussal. Mert míg ugyan elvileg a hitek és világnézetek valóban egyenlőek egy tisztán „külső”, racionális nézőpont felől, s valóban fennáll a választás lehetősége, nem lehet eltekinteni attól a körülménytől, hogy a keresztyénségnek Európában igenis van egy alapvető és meghatározó kulturális kiterjedése. A liberális álláspontban megfogalmazódó kulturális relativizmus erről nem hajlandó tudomást venni, s úgy tételezi a keresztyénséget, mint a történeti hagyománytól leválasztott egyik opciót. Ez ugyan virtuálisan valóban lehetséges, ám valóságosan mégis csak az a helyzet, hogy Európában a zsidó-keresztyén hagyomány a forrása a mai alap-és keretkultúrának, még ha ez liberális oldalról, s a mai domináns nyugati narratívában nem is fogalmazódik meg. Sőt, a liberális beszéd egyenesen eme hagyománnyal szemben fogalmazza meg önmagát. Meglehet, éppen ez a liberális oppozíció a kapcsolódás módja, amely olyan érzékletesen, és tényleg bravúros stilisztikai formában megjelenik Tóta W. Árpád publicisztikájában.
Míg tehát a multikultúrát elfogadom, a kulturális relativizmust téves útnak gondolom. Igazat adok Ungváry Krisztiánnak, aki a hvg.hu-n vele megjelent interjúban azt mondta, hogy „hiszek például abban, hogy egy európai országban a kereszténységnek állami szinten is kitüntetett szerepet kell kapnia más vallásokhoz képest.” (Csakhogy ne valami „keresztyén fundamentalistát” idézzek.) S felteszem, az ismert és elismert történész nem a „keresztény kurzus” visszaállításáról beszélt. Mondanivalójának kulcsszava, amire a kulturális relativizmus kapcsán voltam bátor a figyelmet felhívni, ez:” egy európai országban”.
Úgy van ez, mint tudjuk, hogy sokféle étel létezik, finomabbnál finomabbak. S ezek egy tisztán racionális nézőpontból egyenlőek. Nincs hierarchia. Ez eddig rendben. Mégis, ha választásra kerül a sor, mondjuk a lecsó vagy a kutyasült között, valamely rejtélyes oknál fogva, én a lecsót választom.
A magam részéről üdvözlöm ezt a beszélgetést. Ezekben a napokban konfliktusok közepette is, de jól éreztem magamat Magyarországon. Szóba álltunk egymással, s ez nem kevés.
Hozzászólások