Gerhest úgy tűnik felkavarta, hogy az élet része lett a politikailag motivált klerikalizmus, a minden csatornán áradó ideológia, és múltgyártás.
Szerintem mindenféle világnézetet az legitimál, vagy mondjuk így, az tesz szalonképessé, hogy belefér más világnézetek türelmes elhordozása. Mondjon akárki akármit, ma igenis létezik egy általános, a konzervatív és a liberális világnézeti pozíciót is áthidaló világnézeti közmegegyezés a toleranciáról mint közös értékről, ami abban ölt testet, hogy a másik, a más virtuális vagy valóságos megsemmisítése ma már elgondolhatatlan. A türelmetlenséget a mai közbeszéd többnyire a konzervatív-jobboldali ideológiákkal rokonítja, miközben a másság tiszteletét a liberális értékvilág részének tekinti. De úgy tűnik, sajnos, a liberalizmusnak is megvan a maga szélsősége, amely miközben toleranciát hirdet, fundamentalista, doktriner, és a hozzá képest másságokkal szemben nemhogy nem toleráns, hanem kifejezetten agresszív és gyűlölködő.
Itt van Gerhes Gábor kiállítása, amelynek a nyelve ugyan a képzőművészet, de annál harsányabban világnézeti természetű, s amelyről Földes András azt írja, hogy „klerikális szadomazo”. Megjelenése - értelmezése szerint - „egybeesik a közéleti és politikai élet bedurvulásával”. Gerhes Gábor fotóművész tehát, akinek a korábbi munkásságát messze nem ez a kulturkampfos brutalitás jellemezte, hirtelen témát és képi világot váltott, válaszul arra – mondja Földes András – hogy „az élet része lett a politikailag motivált klerikalizmus, a minden csatornán áradó ideológia, és múltgyártás.”
Abban kétségtelenül igaza van Földes Andrásnak, hogy az utóbbi időben mintha valamiféle ideológiai elmozdulás lenne tapasztalható a magyar nyilvánosságban, amely abban mutatkozik meg, hogy megjelentek a konzervativizmus nagy témái, mint például a múlthoz való viszony, a nemzet, a közösségi identitás, a hagyomány, a hagyomány folytathatóságának a kérdései, s ekként természetesen a keresztyénséghez való viszony is. Ám igencsak felszínes szerintem az a vélekedése, hogy ez nem több valamiféle politikai kurzusnál, amelyhez úgymond csatlakozott a klérus is, így mesterségesen létre hozva egy ideologikus teret, amelynek a tartalma „a politikailag motivált klerikalizmus, a minden csatornán áradó ideológia, és múltgyártás.”
Sokkal inkább arról van szó szerintem, hogy a hazai liberalizmus a liberalizmus alapelveit egyébként megtagadva, ahelyett, hogy a múlthoz való, egyébként jogosan kritikus viszonyában a hazai liberális hagyomány folytatható szálait kereste volna (mert ilyen igenis van), hallgatólagosan egyetértett a kommunizmus hírhedt dogmájával, miszerint a múltat végképp el kell törölni, hogy a jövő birtokolható legyen. Ekként a rendszerváltozás után a hivatalos ateizmus letűnése nyomán maradt üres szellemi teret a liberalizmus úgy gondolta kitölthetni, hogy a történeti folytonosság kérdéseivel egyáltalán nem foglalkozott, mintha bizony a rendszerváltás magának a történelemnek a kezdete lett volna. Csakhogy a történelem virtuális felfüggesztése valóságosan nem szünteti meg a történelmet magát. Érdekes módon erre a liberális szélsőség még mindig nem jött rá, mint ez a képekben megfogalmazott hiszteroid reflexió is jelzi.
Nem kell itt múltat gyártani, merthogy múlt már van. Sokkal inkább nem kell úgy tenni, még a liberalizmusnak sem, mintha bizony a civilizációs-kulturális múlt egy kulturkampfos kézmozdulattal, vagy bármiféle virtuális-elvi mozdulattal a jelentől és a jövőtől minden vonatkozásban függetleníthető lenne. Nem azért jelent meg tehát újra a keresztyénséghez való viszony témája, mert úgymond ezt egyes politikusok meg a „klérus” egymással szövetkezve „kitalálták” politikai haszonszerzés céljából, hanem azért, mert évezredes folyamatok belső mozgását nem lehet akarnok módjára egyik napról a másikra mesterségesen felszámolni. Inkább azt a kérdést kellene feltenni, hogy miért a keresztyénség lett itt újra téma? Miért nem a hinduizmus vagy a buddhizmus?
Elismerem, az könnyen lehet, hogy a múlt újraolvasásának a napjainkban megjelent erősödő, megkerülhetetlennek tűnő igénye rengeteg problémát vet fel, szélsőségekben is megnyilvánuló feszültségeket is szülhet, s liberális oldalról úgy tűnhet fel, mintha itt bizony a múlthoz való viszony tematizációja már egyenlő lenne az általános fasizálódással, amelynek a célja a huszadik század legborzalmasabb, s benne természetesen a keresztyénséget is érintő hagyományainak kritikátlan restaurációja.
A mai ideologikus helyzet ilyen nem túlságosan fantáziadús liberális olvasatára adott szélsőséges képi válasz Gerhes Gábor kiállítása. Nem „klerikális szadomazo” ez, hanem a keresztyénség képi-virtuális megsemmisítése. Azt a vonalat most hagynám is, hogy nálunk ma a keresztyénség az egyetlen kultúrkör, amellyel ezt büntetlenül meg lehet csinálni. Ha ez az attitűd más vallásokkal szemben jelenne így meg, lenne itt égszakadás-földindulás, valamint sok-sok beszéd toleranciáról, tiszteletről, emberi méltóságról. Legyen elég most csak annyi, hogy ezt a keresztyének nevében kikérjük magunknak. Szegény Gerhes Gábor valami nagyot akart mondani, részben el is érte a célját, mert felkerült minden vágyálmok legvágyottabb nyilvános felületére, az Indexre, de attól ez még röhejesen unalmas, kisstílű és közhelyszerű, még ha amúgy a képek „művészileg” akár magas szintűek is lehetnek. Egyszerű ez. Ha nyilvánosságot akarsz, állíts Horthy-szobrot, vagy inszinuáld a keresztyénséget: ábrázolj, mondjuk, meztelen nőket liturgikus textíliákkal a fejüket letakarva.
A nagyobb baj az, hogy ez a szemléletmód liberalizmus elveinek is mélységesen ellentmondva, nem kritikus, hanem inkvizitóriusan türelmetlen, durván lerombolja a tolerancia értékvilágát. Klisészerűen militáns, démonizáló, a másik és a más képekben megfogalmazott elpusztítási vágya, amolyan évezredek óta ismert homeopatikus-mágikus gyilkossági kísérlet. Csakhogy most a nyilvánosság előtt, a művészi szabadság fennkölt eszméje mögé bújtatva. A keresztyénség nagy műgonddal kitervelt és megvalósított virtuális megsemmisítése.
Ez a kiállítás a keresztyének szemében blaszfémia. Hiába mondja Földes András, hogy ez csak válasz a mai politikai kurzusra, meg hogy ez „csak” amolyan „klerikális szadomazo”, mintha bizony a képeken megjelenő keresztyén szimbolika kiterjedését ilyen mesterségesen le lehetne szűkíteni. Itt bizony egy vallás egésze lett brutális módon deszakralizálva. Persze, lehet, ez ma nem érv, hiszen ennek megértéséhez a vallási viszony empatikus és türelmes elfogadására lenne szükség, ami azonban, úgy tűnik, szétfeszítené a képekben közölt világnézeti korlátoltság kereteit. Úgy tűnik, ez a zsigeri antikrisztianizmus mint a kortárs művészetek egy vonulatának kedvelt toposza már kezd kifulladni, s a leplezetlen gyűlölet vulgaritásán túl már nem tud többet kínálni. Hol van ez már, mondjuk, Bergman keresztyénség-kritikájának eszméltető filmjeitől?
Meg kell mondjam, ennél többre tartom az elvi szintű liberalizmust. Konzervatív keresztyénként nekem ez a kiállítás a valódi liberalizmusnak okozott kár miatt is fáj. Végtére is, mint már e felületen mondottam volt, az ember tartozik magának annyival, hogy elvi ellenfeleit is becsülni tudja.
Hozzászólások