Az önzés boldoggá teszi az embert, de csak addig, amíg nem érez bűntudatot - állítják amerikai kutatók.
Nocsak, nocsak! Megvan a lyuk a kályhacsőben. Egy kutatás kimutatta azt, amit egyébként eleve tudtunk. Mégis üdvözlöm a cikket, mert az emberre magára irányítja a figyelmet. Tulajdonképpen meglepő, hogy az ember mint ember mennyire nem témája a mai általános közgondolkodásnak. A mai Nyugatot ilyen témák uralják, mint demokrácia, jogalkotás, gazdaságpolitika, stb.,szóval olyan rendszerek megalkotása, amelyek a közösségi lét jövőjét biztosíthatják. De nincs szó arról, hogy milyen maga az ember, aki önmaga létfenntartását szervezi. Mintha bizony ezek a rendszerek teljesen függetleníthetnék magukat az embertől, aki ezeket létrehozza.
Sőt, van egy ki nem mondott egyezség, egy hallgatólagosan elfogadott feltételezés, ami valahogy úgy szól, hogy ha valami nem működik, vagy rosszul sül el, vagy nem oldódik meg, akkor annak valamiféle szakmai hiányosság, hozzá nem értés az oka. Valakik valamilyen hibát követtek el, de különben a dolog működne, a közösségi létfenntartás megoldható lenne. - Nyilván vannak ilyen jogos szempontok is.
De érdekes módon, valahogy az nem tűnt még fel senkinek sem, vagy nem vált hangsúlyossá, hogy ha az ember valóban ilyen tehetséges, akkor eddigi története folyamán miért nem volt képes megszervezni önmagát? Ki hozta az emberre ezt a még ma is globális méretekben iszonytató nyomorúságot és igazságtalanságot? Miért kell ma is emberek százezreinek éhen halnia? Valami idegen bolygó ismeretlen erői törtek be hozzánk, hogy megakadályozzák az embert saját ideális létének megszervezésében? Ki gátolja meg, hogy szeressük egymást, hogy meghaladjuk a horda-háborúk szintjét, hogy minden embert a felebarátunknak tekintsünk, hogy ne egymás kaszabolásában valósítsuk meg önmagunkat? Az ember eddigi ismert története miért azt mutatja, hogy valójában nem tudunk ötről hatra jutni, csak az eszközök változnak? Miért van az, hogy a béke valójában nem más, mint az egymástól való félelem csöndje? Miért van szükség az elrettentés fizikai eszközeire? Miért van szükség államra mint erőszakszervezetre? Miért van szükség jogra mint a kényszerítés eszközére? Talán csak nem azért, mert a hatalomnak e humanizált eszközei nélkül globális közösségi életünk egy pillanat alatt horrorisztikus történetté válna?
Tudom, ezek abszolút naiv kérdések, hogy ne mondjam a szakmai hozzá nem értés klasszikus megfogalmazódásai. A professzionalizmus mai világában meg egyenes anakronisztikus. Nem kell itt magával az emberrel foglalkozni – mert, ugyebár – ez teljességgel történetietlen, hiszen kiemeli az embert konkrét történeti meghatározottságaiból. Minden kor embere más – szól a ma dogmaként kezelt tanítás.
Csakhogy ezt éppen az ember története nem támasztja alá. Inkább az látszik igazolódni, hogy van itt valamiféle állandó, s ez nem más, mint az ember erkölcsi elégtelensége ahhoz a mércéhez képest, amit az ember-lét jelentene. Ráció, professzionalizmus ide-vagy oda, az ember mégis csak megmaradt valamiféle ösztönlénynek. Voltaképpen banális történet ez: önzés, hatalomvágy, féltékenység, félelem, érvényesülés, térkövetelés, győzni akarás, küzdelem, háború. Ez az, amit a Biblia bűnnek hív. Az könnyen lehet, amint erre a hivatkozott cikk is utal, hogy a bűntudat, a lelkiismeret kulturálisan és történetileg is meghatározott, ám maga az emberi tökéletlenség mégsem valamiféle járulékos eleme az állandó emberi lényegnek, hanem a lényeg maga. A történelem nem támasztja alá, hogy a „csinált világ” kétségtelen fejlődésével együtt maga az ember is fejlődne, s meghaladná önmagát. Amely tényből egyébként egyenesen adódik a következtetés, hogy az emberi tökéletlenség, noha mindig egyének a hordozói, nem marad meg az egyén körén belül, hanem tökéletlen rendszereket hoz létre. (Ehhez lásd: II. János Pál pápa: Sollicitudo Rei Socialis, V/36.:A bűn struktúrái)
Az meglehet, hogy a mi korunk egész egyszerűen reakció a klasszikus keresztyén antropológiára, amely az emberi tökéletlenséget centrális kérdéssé tette, de amelynek szélsőséges értelmezései kétségtelenül az önmegnyomorító, hamis és depressziós bűntudat kialakulásának az eszközeivé is válhattak. Nincs szörnyűbb a depressziós keresztyénségnél.
Ám az erre való mai reflexió, az ember „felszabadítása” a bűntudat alól viszont oda vezetett, hogy az emberi elégtelenség magánüggyé vált, a privátszférába szorult, mintha bizony a közösségi jövő rendszereinek a megszervezésében nem lenne többé alapkérdés, hogy milyen maga az ember, aki a saját jövőjét szervezi. Így jön létre a tökéletlen emberi alapszerkezettől való megszabadulás illúziója, az emberi lényeg elrejtésének a folyamata, mintha bizony itt már csak minden, de minden a rendszerszintű jogalkotás, a szakmai tudás, a technológia, a gazdaság szintjén dőlne el, merthogy – úgymond – megszületett a szabad értékválasztásra képes egyén, aki, ha tudja mi a "jó", cselekszi is a jót.
Most már csak az a kérdés, ki szabadítja meg az embert önmagától. Ha már a szabadság olyan nagy téma, talán ez sem egy utolsó kérdés. Az a feltételezésem, hogy előbb-utóbb az inga visszaleng, az ember-kérdés újra a közgondolkodás témája lesz.
Feleslegesen és egyoldalúan önostorozó, az embert önbecsülésében földbe döngölő, s a „haragvó Istennel” riogató bűntudat-keltésre valóban nincsen szükség, s az egyház jól teszi, ha az e téren elkövetett bűneit is beemeli kritikus önvizsgálatának körébe.
Ám ugyanakkor a bűn (vagy nevezzük bárminek) igenis létező valóságával való szembenézés ember-létünk feladhatatlan része.
S akárki akármit mond, ebben az önreflexióban nincs más tájékozódási pontunk ma sem, csak a bibliai antropológia. Csak az egyedüli jó, Isten jelenvalóságában válik nyilvánvalóvá, kicsoda az ember. Nincs más mérce.
Hozzászólások