Véget kell vetni a gyanúsítgatások és a viszályok korszakának! – hirdetett új kezdetet a Közel-Keleten Barack Obama 2009 júniusában a Kairói Egyetemen tartott beszédében. Azóta azonban a Szíriában szárba szökkent, de a Földözi-tengertől szinte a Perzsa-öbölig fellángoló polgárháború és az újabb izraeli–palesztin csörte után a viszályok még szövevényesebbé, az egymás iránti gyanakvás még mélyebbé vált. És míg korábban a legtöbb konfliktus állami szinten is értelmezhető keretek között zajlott le, 2014-re úgy tűnik, sok helyen felbomlanak a régóta stabilnak tűnő államhatárok, és sorra kezdenek valóra válni a nyugati diplomaták rémálmai: Szíriában az arab tavasz egy európai ésszel már nehezen értelmezhető vallásháborúvá mérgesedett, melynek következtében Irakban – és kisebb mértékben Libanonban – is frontvonallá váltak a felekezeti határok, az Egyesült Államok pedig a 2011-es kivonulás után újra katonai akciókat hajt majd végre Irakban.
Van valami megdöbbentő naivitás abban, ahogyan a mai nyugati történelemszemlélet az elmúlt időre tekint. Az elmúlt idő itt: civilizációink ideje. A naivitás abban van, ahogyan ez az időszemlélet úgy tekint a jelenre, mintha már az, ami volt, véglegesen lezárult volna, s ami még hátravan, immár független attól, ami volt. S aztán jön egy ilyen konfliktusözön, s egy pillanat alatt kiderül, hogy semmi sem változott. A szereplők a régiek. Keresztyének, muszlimok, zsidók. Ezredéves történetek, s könnyen kiderülhet, hogy ez az idő nem is olyan hosszú, hanem nagyon is rövid. A mi egy időnk.
Ez a ma domináns nyugati időszemlélet abból a feltételezésből indul ki, hogy e civilizációk vallásilag megalapozott eredettörténete véget ért, s a modernitás (jelentsen a modernitás bármit is) elvágja az idő fonalát. Kezdődhet tehát valami lényegileg új és más. Az új idő.
Nem mellesleg, a nyugati szekuláris szabadságtörekvéseknek ez az időszemlélet az egyik alapvető faktora. Egy szabadságigény, amely nemcsak a mindenkori diktátoroktól akar megmenekülni, hanem a történelem diktátumától. A mindenféle nyugati szekuláris szabadságtörekvésben benne van a naiv vágy az új időért, mint gyerekkorom falujában az „ÚJ Élet” Tsz-ben. Eltérően a keresztyénségtől, egy szekuláris apokaliptika, az a feltételezés, hogy ez az új idő valósággal meg is teremthető még a belátható történelem idején belül, hiszen a vallási eredettörténetet minden további nélkül felülírhatja a tiszta racionalitás, amely képes szakítani az eddig volt történelem idejével. Ez az új idő felvilágosult mítosza, mely úgy gondolja, hogy a történelem olyan, mint a tervezőprogram nyomán a képernyőn megjelenő rajz, amelyen, mint egy személytelen tárgyon, az előzmények kitörölhetők, letörölhetők és áthúzhatók. Csakhogy akad itt egy probléma: akárcsak az emberi lélekben, a történelemben sem mindig működik, sőt legtöbbször nem működik a delete gomb, minthogy a történelem nem személytelen. Emberek csinálják. Ez bizony elég nagy bökkenő, mint ezt a keresztyén antropológiából tudjuk.
A fenti gondolkodásnak a tipikus példái a demokrácia jól ismert amerikai export-kísérletei, az „arab tavasz”, amelyek mögött az a végtelenül naiv elképzelés húzódik meg, hogy elég csak egy kormánycsere, s egy évezredes kultúra néhány év leforgása alatt szimplán megváltoztatható. Vagy ennek a naivitásnak a példája az európai bevándorlás-politika, amely azt feltételezi, hogy az iszlám minden további nélkül integrálható az európai keresztyén kultúrába. Vagy ennek a gondolkodásnak a példája a hatvanas-hetvenes évek máig ható nyugati neomarxista ideológiája, amely azt feltételezte, hogy a nemzeti közösségi tudatot minden nehézség nélkül meghaladhatja egy elvont, érzelmi kötődésektől mentes egyetemes embertudat. De ennek a gondolkodásnak a legtipikusabb példája az, ahogyan a mai Nyugat viszonyul saját kulturális múltjához. E viszony legplasztikusabb kifejeződése nyilvánvalóan az, hogy az Európai Unió képes volt kihagyni alkotmányából a keresztyénségre utalást, nehogy ezzel megsértsen más kultúrákat. Ehhez képest szélsőséges muzulmánok nem látszanak akceptálni Európa úri gesztusát, s ha hinni lehet egyes hírforrásoknak, most éppen gyermekeket fejeznek le (Christian leader: ISIS beheading children) és keresztyéneket feszítenek keresztre (vieinter.com). Egyébként pedig sok szeretettel üdvözlik az európai kulturális relativizmust.
A közel-keleti konfliktusok láttán teljes a nyugati megdöbbenés és értetlenkedés, amelyet továbbra is táplál a tévhit, hogy a modernitás mai világában évezredes identitás-meghatározó történetek egy tollvonással zárójelbe tehetők. Az amerikai elnök új kezdetet hirdetett, de ez olybá tűnik, mint valamiféle posztmodern mágikus ráolvasás, amely abból a jó szándékú, ám hihetetlen naivitásból és önteltségből fakad, hogy az eddigi történet egy és egységes rövid ideje pillanatok alatt leváltható az új időre.
Csakhogy ez vakság. Az a néhány ezer éves történet, amelyről itt beszélünk valójában nagyon is rövid idő, s minden belső ellentmondásossága és szakaszoltsága ellenére messze nem olyan tagolt, hogy megszakította volna az egy idő egységét. Ez nyilván nem változatlanságot jelent, hanem szimplán azt, hogy az általunk eddig ismert történelem eredeti jellegadó kereteit – modernitás ide vagy oda, felvilágosodás ide vagy oda, globalizáció ide vagy oda – nem lehet felülírni. Azt ma ugyan nem lehet megmondani, hogy az eredettörténetek véglegesen meghatározták-e az emberi történet arculatát. Ám ma kétségtelenül minden jel arra mutat, hogy a vallási-kulturális közösségi emlékezetek lényegesen erőteljesebb, tartósabb és szívósabb tényezők annál, hogysem valamiféle elvont racionalitás jegyében kiiktathatók lennének. Ez teremti meg az évezredes történeti idő átlátható rövidségét és egységét. Ha ez az időtudat nincs, egy civilizáció megszűnik létezni.
Jelen pillanatban úgy látszik, a Nyugat még nem döbbent rá a történelem rövidségére. Sem a saját civilizációja, sem más civilizációk idejének egységére sem. Ezért tűnik fel úgy a Nyugat szemében, mintha bizony a saját történet dekonstrukciója lenne az úgynevezett progresszivitás, azaz az egy és egységes időből való kilépésnek és az új idő megteremtésének a nélkülözhetetlen eszköze. Ez illúzió. Ami engem illet, azt feltételezem, hogy mindenféle belső ellentmondásosság, belső háborúk, sőt kulturkampf ellenére is egy idő részesei vagyunk mi, nyugatiak mind, s talán nem is olyan soká, ki fog derülni, hogy a mi történetünk egy történet, s a mi időnk egy idő. S azt gondolom, hogy az új időről szőtt irreális apokaliptikus álmok helyett újra birtokba kellene vennünk a mi elfelejtett egy időnket.
Napjaink történetének abszurditása, hogyha ma mások kevésbé is, szélsőséges muzulmánok ezt akaratlanul és brutális módon a tudtunkra adják. Rájuk mindig számíthatunk, ugyebár.
Van még remény, mondhatnám cinikusan, ha ez az egész nem lenne olyan végtelenül tragikus.