Az olvadás miatt melegszik az óceán, és fölötte a levegő is, ennek összhatásaként pedig megváltozik az egész északi félgömböt átfogó futószelek (jet stream) áramlása...
A sarki olvadás miatt jött a márciusi tél - origo
Az Úr ereje alkotta a földet, az ő bölcsessége szilárdította meg a világot, az ő értelme feszítette ki az eget. Mennydörgő szavára víztömeg támad az égben, felhőt hoz fel a föld széléről, villámokat alkot az esőhöz, és szelet bocsát ki kamráiból. (Jeremiás 51:15,16.) - parokia.hu/bible/
Az ez évi márciusi időjárás rengeteg tanulsággal szolgálhat mindnyájunk számára. Igyekeztem nyomon követni az eseményeket. Olvastam meteorológiai elemzéseket a természeti okokról, a várható helyzetről, olvastam megrendítő beszámolókat a küzdelemről (ezen a blogon Soós Szilárd kollégámtól), olvastam pártpolitikai csatározások témájává emelt torzított reflexiókat. De naiv módon mindhiába vártam valamiféle általános társadalmi eszmélődésre, amely egy kicsit is elvonatkozatott volna a konkrét időjárási helyzettől, s ezt a váratlan és nem kívánt kihívást természet és civilizáció drámai találkozásában kicsit távlatosabb kontextusba helyezte volna el. Nagyon szekulárisan, nagyon antropomorf.
Pedig a helyzet szinte tálcán kínálta magát valamiféle szembesülésre arról, hogy mit is jelent embernek lenni ezen a szeszélyes bolygón, amelyet Földnek hívunk. Mert nem csak az itt a lényeg, hogy miféle természeti folyamatoknak köszönhetően alakult ki ez a helyzet, meg mit kellett volna a katasztrófavédelemnek jobban tennie, hogy emberek ezrei ne maradjanak az országúton. (Nem mintha ezt bagatellizálni akarnám.) A lényeg az, hogy újra és ismét egy pillanatra felvillant a modern civilizáció szánalmas kiszolgáltatottsága, potenciálisan tragikus helyzete egy mégoly magas szinten szervezett, csinált világban. Egy olyan csinált világban, amely az úgynevezett „fejlődés” csúcsának tételezvén önmagát, a technológia illúziójával azt hitette el, hogy az emberi tudás és akarat minden hatalom birtoklására képes, s immár nincs semmi sem, ami eme hatalmat meg tudná ingatni.
Hamis tudat ez a javából, a végtelen emberi hatalomba és biztonságba vetett hit hamis, szekulárisan antropomorf illúziója, amely olyannyira öntudatlan, hogy képtelenné vált immár minden elvonatkoztatásra.
Szegény Feuerbach, aki kidolgozta egyébként zseniális elméletét a vallás antropomorf jellegéről, talán maga sem gondolta, hogy jön majd egy kor, amelyik abban a hiedelemben, hogy végképp megszabadul a vallási antropomorfizmustól egy tágasabb látóhatár elérése érdekében, az antropomorfizmus soha nem látott szűkösségébe küzdötte le önmagát.
Mert ha eltűnik Isten, az Ő mindenható hatalma, akkor nincs mihez viszonyítani, akkor az ember lesz a mérce, akkor eltűnik az a szemléleti tágasság, amelyben az ember hatalma viszonylagossá válik, s szükségszerűen az ember jelenik meg abszolútumként önmaga számára. Ez ám aztán a valódi antropomorf beszűkülés, amely attól való féltében, hogy Istent emberi tulajdonságokkal ruházza fel, az evilágit teszi istenivé. S amely szekuláris antropomorfizmus már attól is zavarba jön, ha leesik néhány hópehely, s leáll az autó, a mélyhűtő meg nem működik. Mintha legalábbis a kozmosz maga rendült volna meg. (Megint, nem az áram nélkül maradt családok, vagy bármi módon szerencsétlenül járt emberek iránti részvétlenség szólal meg belőlem, valamiféle lételméleti köntösbe csomagolva.)
S aztán ebből a szekulárisan antropomorf beszűkültségből lehet mosolyogni a próféta tudatlanságán, aki közvetlen összefüggést lát Isten hatalma és az időjárás között. Holott Jeremiás lényegi üzenete az, hogy az ember nem ura saját környezetének, s így önmagának sem. Mi meg maiak, büszkék lehetünk arra, hogy úgymond természettudományos alapokon meg tudjuk magyarázni, hogy az időjárási jelenségek miféle folyamatok hatására alakulnak ki. A helyzet annyiban változott, hogy ma sem vagyunk urai önmagunk fizikai környezetének, viszont abban az illúzióban ringatjuk magunkat, mintha azok lennénk. Merthogy meg tudjuk magyarázni azt, aminek nem vagyunk urai, s ez a magyarázat megadja azt az illúziót, mintha urai lennénk. Nagyon antropomorf.
S a folyamatnak, amelyben oda jutottunk, hogy elveszítettük az elvonatkoztatás képességét, az a lényege, hogy míg a zsidó-keresztyén kultúrkör a hit által Istenben tételezett egészből értelmezte az evilágit, addig ma az evilági lett univerzálissá transzformálva, valamely soha nem igazolt, szekulárisan antropomorf „racionalitásra” alapozva. Ezzel a valójában irracionális mozzanattal beszűkült a horizont, a valóság értelmezésének Istenben adott tágassága, bezárva az embert az „itt lévő dolgok” világába.
E beszűkülési folyamat Európában abban érhető tetten a legnyilvánvalóbban, hogy Krisztus feltámadását, az egyetlen európai alaptörténetet és metaforát az emberi lét hitben tételezett teljességéről az európai modernitás mítoszként kezelte, s ezzel eleve lemondott a számunkra adott egyetlen univerzális látóhatárról, ahonnan az ember helye a valóságban még értelmezhető. Krisztus feltámadása igenis kritikusan meghaladja a szekuláris antropomorfizmus öntudatlan és racionálisnak kikiáltott beszűkültségét, s az önmagában vett tragikus emberi léthelyzetnek valódi távlatot ad.
Szóval lehet ezt a márciusi katasztrófahelyzetet a Húsvéti üzenetre felkészítő metaforaként is értelmezni, melynek értelmében ez a hótörténet tapasztalati valósággá teszi az Isten hatalmához viszonyított mindenkori emberi lét kiszolgáltatottságát, törékenységét, tragikusan átmeneti voltát és megváltásra szorultságát. De ehhez kritikailag meg kell haladni korunk szekuláris antropomorfizmusát, amely Istenben emberit lát, az emberben meg istenit. A feje tetejéről a talpára kellene állítani a dolgokat, s újra kimondani, hogy minden mai szekulárisan antropomorf hiedelemmel szemben nem történt itt szerepcsere: Isten Isten, az ember meg ember.
Et resurrexit tertia die. Nem antropomorf kivetítés eredményeként, hanem valóságosan. Sőt, ez az egyetlen Isten által adatott faktum, amelyen mint fundamentumon a távlatos önértelmezésre képes emberi lét nyugodhat. Minden más csak illúzió.
Hozzászólások