KGY: Ha az iszlamisták valahol Európában a helyi törvény feletti hatalomra akarnak szert tenni, azelőtt nem kell meghajolni. Például Rotterdamban azt követelik állítólag, hogy a "skyline", Rotterdam tenger felől nézhető körvonala mecsetekkel és minaretekkel legyen meghatározva.
MN: De korlátozni kellene egy tényleg igen nagy létszámú közösség mecset- és minaretépítéseit, hogy ne ezek "domináljanak"?
KGY: Tény, hogy sok mecset épül Nyugat-Európában. Sok helyen mondják is, hogy a bevándorlóknak nagyobb mértékben kell alkalmazkodniuk a befogadókhoz, mint a befogadóknak a bevándorlókhoz. Meg kell tanulni a nyelvet, és végeredményben be kell illeszkedni abba a kultúrába, amelybe megérkeztek.
"Minden uralom veszélyes lehet" - Konrád György író - Magyar Narancs
Ha tehát érvényt akarunk szerezni a vallásszabadság egyenlőségének, akkor nem diszkriminálhatjuk egyik felekezetet a másikkal szemben, így a minaretek építése csak abban az esetben tiltható meg, ha 1) az építés ellen méltányolható indok van, 2) azt minden felekezetre egyformán alkalmazzák. Minden más eset egy vallási felekezet „kipécézése”, azaz nem más, mint felekezeti diszkrimináció. Ezért ha Rotterdamban nem lehet minaretet építeni, mert az megváltoztatná a „skyline tenger felől nézhető körvonalát”, akkor ez más egyházakra is ugyanúgy kell hogy vonatkozzon. A svájci minaretépítés elleni pánik esetében az ellenzők ráadásul nem is leplezték, hogy egészen primitív, zsigeri megfontolásból ellenzik az épületek megépítését: a 2009-es népszavazás során az alapvető érv az volt, hogy az iszlám veszélyes, és terjedését meg kell állítani – könnyen belátható, ez mint indok az építési tilalomra teljesen önkényes és illegitim.
Az Európai Bizottság projektjéhez visszakanyarodva, van itt egy jellegzetesen modern európai történet, ez pedig nem más, mint a vallási intolerancia újbóli megjelenése. Egy világszerte ismert és nagyra tartott értelmiségitől rendkívül meglepő, hogy beáll ebbe a sorba, és azt külön szomorú látni, hogy egy egykor jeles liberális gondolkodó ma a szabadelvűség alapvető értékeit félretéve ilyen illiberális nézeteket vall. Úgy tűnik, a bizottság hatalmas öngólt rúgott, amikor Konrádot kérte fel erre a feladatra.
Érdekes vitát olvastam a minap. Konrád Györggyel megjelent egy interjú a Magyar Narancsban, amelyben az ismert író kifejti a véleményét sok mindenről, egyebek között az európai identitásról és az iszlámról. Meglepő módon, a karakteresen liberális nézeteiről ismert író e téren mintha inkább egy konzervatív értékrend képviselőjeként tűnne fel. Ez ugyancsak meglepi az ugyancsak liberális Zala Miklóst, s egyenesen azzal vádolja Konrád Györgyöt, hogy „egy egykor jeles liberális gondolkodó ma a szabadelvűség alapvető értékeit félretéve ilyen illiberális nézeteket vall. Úgy tűnik, a bizottság hatalmas öngólt rúgott, amikor Konrádot kérte fel erre a feladatra.”
Az interjú annak kapcsán született, hogy az Európai Bizottság felkérte Konrád Györgyöt, hogy vegyen részt egy, az "európai alapértékeket tisztázó" szöveg létrehozásában. Nem ismerem a kezdeményezés konkrét hátterét, ám maga a kérdésfelvetés arra utal, hogy a mai európai identitás problematikája nem lezárt ügy, s az alapvető gond mégis csak az, hogy Unió mit is kezdjen saját kulturális múltjával. Azt is lehetne mondani, hogy a kulturális hagyományhoz való viszony szinte törvényszerűen kijelöli a két nagy világnézeti pozíció, a liberalizmus és a konzervativizmus közti törésvonalakat. Míg az előbbi szerint a hagyomány nem folytatható, és semmiféle racionális megfontolás nem támasztja alá, hogy az évezredes folytonosságon nyugvó európai identitás (ha egyáltalán van ilyen) bármiféle különleges státuszt kapjon más identitáshagyományokkal szemben, az utóbbi folytonosan azzal érvel, hogy az európai jövő nem valósítható meg a kulturális folytonosság felszámolásának az árán.
Konrád György az ismert liberális nézőpont sémáival szemben viszont elismeri az európai kulturális hagyomány meghatározó szerepét, amely mint előzetes történeti adottság lehet az alapja magának az Uniónak is. Kifejti, hogy nem szereti az „identitás” fogalmát, mert túl kényelmes, „lusta embereknek való”, ám némileg önmagának is ellentmondva, amikor arról beszél, hogy mit jelent európainak lenni, kijelenti, hogy „tapasztalati valósága azért nagyon is van európai mivoltunknak.” – Ezt az ember főként akkor érzékeli – mondja az író -, ha megtapasztal más kultúrákat. Az érvelés azért meglepő, mert a liberalizmus ismert, tisztán racionalizáló érvrendszerével szemben, Konrád itt érzületről, érzékelésről, tapasztalatról beszél, mégpedig úgy, mint az önazonosság alapvetően fontos eleméről. Nem véletlen, hogy a vitát kiváltó konkrét kérdés is az érzékelés tárgya: vajon Rotterdam tenger felőli kontúrjait meghatározhatják-e mecsetek és minaretek? Mire Konrád kijelenti, hogy nem. Zala azzal vádolja Konrádot, hogy nem is ismeri a konkrét tényállást az állítólagos rotterdami építkezéssel kapcsolatban, másrészt az iszlám európai jelenlétéről általánosító véleményt fogalmaz meg. Zala kifejti az ismert liberális álláspontot: „Ezért ha Rotterdamban nem lehet minaretet építeni, mert az megváltoztatná a ’skyline tenger felől nézhető körvonalát’, akkor ez más egyházakra is ugyanúgy kell hogy vonatkozzon. „
Nem gondolnám, hogy ezzel az író „illiberális” nézeteket vallana, s beállna azok sorába, akik a minaret-és mecsetépítéseket „egészen primitív, zsigeri megfontolásból ellenzik” . Inkább arról van szó szerintem, hogy Konrád György a továbbra is liberális nézőpontjába beemelt egy nagyon fontos szempontot, amely a most a Zala Miklós által képviselt liberális sémából olyannyira, és sokszor fájóan hiányzik. Jellemzően, Zala számára a minaretek és mecsetek demonstratív jelenléte elsősorban emberjogi, aztán esztétikai-városképi kérdés, míg Konrád az európai mivolt kapcsán érzékelésről beszél: ”Csak távolság kérdése annak világos megtapasztalása, hogy vannak közös európai tulajdonságaink és örökségeink.” Igaz, azt is hozzáteszi azonnal – ezzel fenntartva liberalizmusát - , hogy „…a rögzített identitás hívei és propagálói, és az olyan emberek, akik szerint egyedül egyféle kötődés, legtöbbször a >>nemzeti identitás<< lehet valódi, általában autoriter hajlamú politikusok, akik azt remélik, hogy ennek az egyetlen hovatartozásnak a pórázán jobban kézben tarthatók lesznek az alattvalóik”. Míg tehát Konrád György a nemzethez való viszonyban továbbra is fenntartja az ismert liberális pozíciót, addig az európai önazonosság problematikájának a tárgyalásába a liberális doktrínához képest új szempontot emel be.Távol áll tőlem, hogy Konrád nézőpontjába bármiféle gyökeres fordulatot belelássak (ezt inkább Zala teszi szerintem), de itt az ismert író valami alapvetően fontos dolgot érint, ami a mai, többnyire liberális nézőpont által uralt európai jogi beszédből egész egyszerűen hiányzik. Ezt (a hiányt) most, az egyszerűség kedvéért így hívnám: az érzelmi tartomány. A tapasztalat, az érzékelés, az érzület valósága. Ebben áll a liberális antropológia féloldalassága, amely azt feltételezi, hogy az önértelmezés, az identitás, vagy nevezzük bárminek is, puszta ésszerűség dolga, mintha bizony a mindenkori emberi önmeghatározásnak még a puszta racionális önreflexiót megelőzően nem lennének részben meghaladható, részben meghaladhatatlan előzményei. Ez a Rawls által, a filozófiai liberalizmus alapvető művében (A Theory of Justice, 1971) leírt ésszerűség elmélet, amelynek az antropológiája azért féloldalas, mert az embert mint tiszta racionalitást tételezi, s nem veszi figyelembe az emberi természet komplexitását, kihagyva belőle az általam leegyszerűsítően „érzelmi tartományként” jelzett faktort. Pedig ez alapvető, s teljességgel kimarad a tisztán racionális ember mai jogi nyelvbe ültetetett értelmezéséből. (Rawls-nál egyébként az ésszerűség és a racionalitás két különböző kategória, de ez most szempontunkból nem lényeges.)
Nem véletlen, hogy a vitában felszínre került konfliktus épp minaret-és mecsetépítés, vagyis az iszlám demonstratív európai jelenléte kapcsán robbant ki. Mert míg tisztán racionálisan, tisztán elvi szinten, az elvontság síkján, a történeti előzményektől, vagy az általam „érzelmi tartományként” jelzett valóságtól eloldottan valóban mondhatjuk, hogy egy zsinagóga, egy mecset, egy keresztény templom között az égvilágon semmi különbség nincsen, s mindegyiknek egyforma joga van a létezéshez, s ez valóban így is van, addig a másik oldalról, igenis létezik térben is kifejeződő kulturális identitás, a megfoghatatlan, de annál inkább érzékelhető genius loci. Nem véletlen, ha azt mondjuk, hogy Jeruzsálem, Athén vagy Róma, épületek jutnak az eszünkbe. Jellemzően, Zala számára a mecset csak egy kultuszhely, egy a sokféle közül, legfeljebb építészeti esztétikum. Holott tudhatná, hogy az épület funkcionálisan mindig is a közösségi identitás (merthogy nyilvános, mindenki látja) térben megvalósult, s ráadásul folytonos és maradandó (ingatlan) kifejeződése. Ekként az európai kulturális környezetben megjelenő minaret messze nem csak egy új kultuszhely, hanem kulturális térfoglalás, s mint ilyen, éppen a Konrád által jelzett ama érzelmi és tapasztalati távolság-érzet megteremtésére képes, amely ráébreszt a saját önazonosságra. S ez az érzelmi és tapasztalati távolság-érzet messze nem „primitív, vagy zsigeri” (habár, elismerem, lehet az is), amiről Zala ír, hanem éppen annak a felismerése, hogy a puszta emberjogi racionalitás szintjén a történetileg folytonos kulturális-közösségi önazonosság nem számolható fel. Igenis, Európának van egy határozott kulturális arculata, öröksége, meghaladhatatlan és meghatározó történeti előzménye, amelyről az elvontság szintjén, a világ kultúráinak a kontextusában lehet ugyan azt mondani, hogy egy a sok közül, ám mégis, aki itt él, történetileg itt szocializálódott, itt alakult ki az identitása, érzelmileg is kötődik hozzá. Tartok tőle, hogy a kulturális identitás mélységeit, tartósságát és komplexitását, épp az érzelmi tartományból fakadó, s igenis identitásalkotó kötődéseknek a mélységes és összetett kiterjedtségét a liberális nézőpont nem érzékeli, s úgy gondolja, hogy évezredes kultúrák történeti viselkedéséről ma már végleges ítéletet lehet mondani. Nos, nem. A kultúra a közösségileg meghatározott egész ember a maga végtelen bonyolultságában és összetettségében, s nem lehet leegyszerűsíteni az identitás-kérdést sem az elvont ésszerűség nagyon magas szintűnek tűnő, ám valójában rendkívül szimpla antropológiájára.
Itt lenne az ideje az „érzelmi tartomány” rehabilitációjának az emberjogi nyelvbe bújtatott, nagyon racionálisnak tűnő, ám valójában rendkívül szimplifikáló antropológián belül. Nekem ez a vita azért volt izgalmas, mert előjelet látok benne. Haladást valamiféle koncepcionális szintézis felé, amely egyszerre képes megfogalmazni a posztmodern felismerését minden narratíva elvi egyenlőségéről, de ugyanakkor rehabilitálja a saját narratívához, az európai örökséghez való kötődést és ragaszkodást, valamint a kulturális közösségi identitás védelmének a jogát.
Végül pedig: Zala Miklós egyenesen „öngólt” lát abban, hogy Konrád György „ilyen” nézetekkel bekerült az európai alapértékeket megfogalmazó bizottságba. Magyarán, nem csak az a probléma, hogy az ismert író azt mondja, amit mond, hanem és főleg az, hogy benne van a bizottságban. Mert ő, Zala, megfellebezhetetlenül tudja, hogy a bizottságnak milyen nézetű tagokból kell állnia.. Egyébként, amúgy, „szabadelvű”. Szabadelvű ortodox.
Hozzászólások