Az országos református tanévnyitó Csopakon lesz.Időpont: 2013. augusztus 31. (szombat) 10 óra.
Tegnap országos református tanévnyitó volt: ünnepelünk és örülünk. Istennek adunk hálát. Annál is inkább, mert még élénken emlékszünk azokra az évtizedekre, amikor gyászoltuk iskoláinkat, s legfeljebb titokban mertük elmondani legbizalmasabb barátainknak, hogy majd egyszer, talán, visszakapjuk őket. (Én, be kell vallanom, egyáltalán nem voltam bizonyos abban, hogy meg fogom érni pl. a pápai iskola újraindulását.) Meg örülünk újonnan indított iskoláinknak is. Tényleg történelmi jelentőségű, hogy a Magyarországi Református Egyház ma már egészen jelentős iskolarendszerrel büszkélkedhet. Ennek a közös örömnek a hangja idén egy kicsiny balatonfelvidéki templomban szólalt meg az országos református tanévnyitón. Szinte érzékelni lehetett, hogy Csopak a reformátusokkal együtt örül az új iskolának, ami jelzi, hogy a magyar társadalom helyi közösségei igenis jól fogadják a református egyházi iskolát.
Nem kétséges, hogy a rendszerváltozás környékén, amikor már körvonalazódtak lehetőségeink, szinte ösztönszerű mozdulattal nyúltunk régi, erőszakosan elvett iskoláinkhoz. Volt ebben igen komoly közösségi érzelmi igény is, amely megelőzött minden előzetes mérlegelést, hiszen az elsődleges szempont nem az új helyzethez szabott iskolarendszer felépítése volt, hanem a folytonosság visszaállítása. Ellentmondásos módon, a visszanyúlásnak ezt a gesztusát a rendszerváltás idejére az egyháziasságában már meggyengült magyar társadalom jó része is támogatta, ami azt mutatja, hogy a történelmi egyházi iskolarendszer maradandó hatást és tartós emlékezetet tudott elérni szekularizálódás ellenére is. Talán meglepő módon, miközben tömegek fordítottak hátat az egyházias közösségi életformának, régi, patinás iskoláink még mindig elevenen élnek a kulturális emlékezetben. Igen, egyház és iskola összekapcsolódása a magyar kulturális emlékezetben még ma is eleven, s ezt jól jelzi az egy éves csopaki iskola rövid, de annál beszédesebb története is. Különös módon az egyházhoz való visszatalálás gyakran nem valamiféle „direkt misszión” keresztül, hanem éppen az újraindított, vagy újonnan induló iskoláinkon keresztül valósulhat meg.
Ám azt is be kell vallanunk, s ez nem ünneprontás, hogy nem voltunk/vagyunk mi erre teljességgel felkészülve. Hiába a hagyomány, a magyar reformátusság és nemzeti kultúra évszázados kapcsolata, a rendszerváltozás után újraindított és napjainkban is újonnan induló iskoláink egyúttal új, talán előzetesen nem is mindig látott iskolafenntartói kihívásokat is jelentenek a számunkra.
A történelmi iskolák visszaállításának a lehetősége, valamint újak indítása olyan erős kényszernek bizonyult, hogy ahhoz képest másodlagos kérdésként tűnt fel az állam által szabott feltételrendszer, az egyházi iskola fenntartásához szükséges egyházi felkészültség személyi és igazgatási infrastruktúrában, anyagi háttérben, szakmai kompetenciákban.
Nem vagyok benne biztos, hogy mára már elmondható, a fentiekben felvázolt kezdeti alapproblémákon véglegesen túljutottunk volna. Inkább az a benyomásom, hogy a történelmi iskoláink újraindítását, valamint az újak indítását meghatározó alapvető feltételrendszer gyökeres meghaladása mára sem valósult meg, minek következtében működtetés és fenntartás ma is sok megoldatlan problémát és folyamatos anyagi és elvi kihívást rejt magában.
De ne beszéljünk rébuszokban. Sok mindenre ki kellene itt térni, de a teljesség igénye nélkül e rövid bejegyzésben csak néhány problémát érintek.
Az első és legfontosabb talán az, hogy az egyházak a történelmi iskoláik visszavételével, újak indításával egy kitöltetlen bónuszt írtak alá, hiszen nem voltak és vannak abban az anyagi helyzetben, hogy saját erőből éljenek az egyébként megnyíló lehetőségeikkel. Az így-úgy kialkudott állami finanszírozási feltételrendszerben gyakorlatilag intézményesített anyagi függőségi helyzetbe kerültek, hiszen a puszta lehetőséggel együtt nem kaptak saját financiális bázist. Sajnálatos módon, ma sem lehet jó szívvel azt mondani, hogy mára e függőségi helyzet megszűnt volna. Tényleg minden rosszindulat, sandaság, vagy ünneprontási szándék nélkül: ma egyházi oktatási intézményt fenntartani eléggé kalandos vállalkozás, s több szempontból kiszolgáltatottságot jelent a fenntartó számára. Az egész oktatásigazgatási rendszer átalakítása miatt ez a függőségi viszony az idén talán még érzékenyebben érint bennünket.
Másodszor, egy egyházi iskola attól egyházi iskola, hogy a világnézeti meghatározottságú. Na de vajon négy évtized hivatalos ateizmus, s a rendszerváltás óta is eltelt, szellemileg eléggé kaotikus két évtized után honnan várható az az egyházias, világnézetileg elkötelezett pedagógustársadalom, amely nélkül éppen a világnézeti elköteleződés alig teljesíthető? Mert míg egyik oldalról a szakmaiság viszonylag könnyen teljesíthető, addig a másrészről, a nevelésben megtestesülő világnézeti igény annál nehezebben. Itt jelentkezik a szakmaiság és nevelés komplex kihívása, amelynek a végleges és megnyugtató megválaszolása még mindig feladat. Egy egyházi iskola számára folytonos kérdés, hogy eladható munkaerő „termelése”- e a végső cél, vagy pedig a világnézeti igényű nevelés? Nem mintha a kettő ellentétben állna egymással, de éppen a szintézis megvalósítása az egyház iskolák egyik legnagyobb kihívása.
Nemcsak az iskolák fenntartása tehát a kihívás, hanem az is, hogy ezen iskolákon keresztül megjelent az egyházban egy igenis jelentős súlyú új társadalmi csoport, az egyházi pedagógus-társadalom, amely nem szerves fejlődés nyomán került bele az egyháztársadalomba. A hagyományos egyháztársadalom és az új pedagógustársadalom közötti kommunikáció és kapcsolat óriási feladat, amelyben mind a két félnek igen nagy érzékenységre, türelemre és figyelemre van szüksége.
Nem vagyok benne biztos, hogy az egyházi iskolákkal előállt párbeszéd-igény jelentősége a hagyományos egyháztársadadalom valamint új iskolatársadalom között mindig tudatosult. Nem hagyható ugyanis figyelmen kívül, hogy míg az egyházi iskola, akárhogyan is, a kulturális folytonosság valamiféle rekonstrukciója, addig ez a folytonosság az ismert okok miatt a mi történelmünkben megszakadt. Könnyen lehet tehát, hogy az egyházi iskola akaratlanul is a magyar társadalmon belül meglévő különböző kulturális csoportok találkozó helyévé válhat. Ez potenciális missziói helyzet, ugyanakkor igen érzékeny felület. Van tehát itt egy igenis létező kulturális szakadék, s meglehet, az egyházi iskola egyik történelmi funkciója éppen az, hogy ezt a szakadékot áthidalja.
Ebből következik a legnagyobb kihívás, az egyházi iskolatársadalom integrációja a gyülekezetekben élő egyháztársadalomba. Ne feledjük, az egyházi iskolákkal a beáramló pedagógusokon, iskoláztató szülőkön és a diákokon keresztül a „hagyományos” egyház olyan társadalmi csoportokkal is kapcsolatba került, amelyekkel korábban nem felétlenül volt kapcsolata épp a hagyományszakadás, a különböző társadalmi csoportok között létező kulturális szakadék miatt. A magam részéről talán e kapcsolat építését érzem legfontosabb feladatnak. Mert ugyan mi értelme lenne egy egyházi iskolának, ha nem az, hogy az egyháztársadalom integráns részeként az egyház missziójának az intézményes résztvevője legyen? S ezen keresztül a mai magyar társadalom világnézeti útkeresésének egyik fontos szereplője.
Örülünk tehát iskoláinknak, s nekem meggyőződésem, hogy minden ma mérhető elegyháziatlanodási tendencia ellenére a mai magyar társadalom egy jelentős részének még igenis meglévő kulturális emlékezete jól fogadja egyház és iskola ismételt összekapcsolását. Ám a kihívás óriási, mondhatnám történelmi. Még el is lehet rontani. A tanulás folyamatában vagyunk, tele kérdésekkel, aggodalmakkal, sőt feszültségekkel. De reménységgel is. Számomra nem kérdéses, hogy a református iskolarendszer mai alakulása alapvető jelentőségű nem csak egyházunk jövője, hanem a magyar társadalom kulturális arculatának formálódása szempontjából is. Sőt, meglehet, a gyülekezetek mellett épp az egyházi iskolarendszeren keresztül indulhat el a keresztyén hagyomány újraolvasásának történelmi folyamata. Vajon egyháztársadalom és iskolatársadalom kész-e erre a közös újraolvasásra? Isten segítsen meg bennünket ebben.
Hozzászólások