Mint ismert, Kerényi Imre kormánybiztos a múlt héten megtartott Keresztény Színházi Fesztiválon a következőket mondta: „Én szerintem egy új úton kell elindulni, föl kell venni ezzel az erővel a harcot... Ez nagyon nagy harc. Ez a buzilobbi tulajdonképpen, a nemzetközi operavilágot, filmvilágot, mindent átszövi... Fel kell venni a harcot, ez ellen előadások sorát kell létrehozni, de főleg iskolákat!"
No, megint egy ügy, lehet rajta rugózni. Nemrég Conchita Wurst, most meg Kerényi. Az előbbivel kapcsolatban megírtam a véleményemet (Vízió Európáról). Most meg azért vagyok kénytelen szólni, mert az utóbbi eset sajnálatos módon meglehetős direkt összefüggésbe került a kereszténységgel – úgy általában. Nos, ha a Kerényi Imre botrányos kijelentése közvetíti a mai magyar társadalomban a kereszténységről kialakult képet, akkor keresztényként nagyon rosszul érzem magamat a bőrömben.
Nem tudom, mi szükség van erre. Érteni vélem Kerényi buzgalmát a hagyományos keresztény értékrend, kultúra, stb. védelmében. Magam is ezt teszem folyamatosan. De ilyen kiszólás éppen az ellenkező hatást éri el, s csak felerősíti azt a sztereotípiát, hogy a mai kereszténység valójában egy belterjes, fülledt, világ-és embergyűlölő, homofóbiás szubkultúra, amely megtagadta saját elvi gyökereit és félredobta a felebaráti szeretet parancsát. Önmagát meghazudtolva képtelen a másik ember belső világának a megértésére. Ennek a sztereotípiának pedig óriási nyomása van, minek következtében a kereszténység óhatatlanul is defenzívába kerül, s ha mondjuk, kiáll a hagyományos házasság mellett, akkor az már csakis homofóbia lehet. Holott még egy konzervatív-keresztény nézőpontból is pont az lenne a lényeg, hogy különbséget kellene tudni tenni a homoszexuális emberek belső problémáinak empatikus megértése, és az ezen csoport egyes képviselői által nem egyszer agresszíven közölt világ-és emberkép között. A kettő messze nem ugyanaz. Ez a megszólalás ezt a különbséget nem tudta közvetíteni.
Kerényi megtette azt a szívességet, hogy most újra magyarázkodnunk kell: kiszólása tökéletesen alkalmas a provokációra, ráadásul úgy, hogy sok keresztény jó ízlését, sőt, a problematikával kapcsolatos gondolkodását is sérti. Például az enyémet. Ez sajnos nem egy olyan megszólalás volt, amely elvi szinten hitet tett volna egy keresztény-konzervatív értékrend mellett, hanem a „buzi” szó beemelésével durva és szeretetlen módon embereket minősített. Ugyanis a „buzi” szónak, ha akarja Kerényi, ha nem, van egy asszociatív tartalma, amely nem a homoszexuális emberekről szól, hanem pontosan annak az embernek a belső világáról, aki a szót használja. S ez a belső világ, amely ráadásul úgymond „keresztény”, eléggé fenyegető. Nincs benne szeretet, pont az a keresztény képesség, amely az empátia és a részvét hiánya, valamint az egyet nem értés közé nem tesz egyenlőségjelet. Nem szeretni és nem egyetérteni nem ugyanaz.
Persze, tudom, a „másik oldalnak” sem kell egy kis provokációért a szomszédba mennie. Például a nemrégiben lezajlott Eurovíziós Dalfesztivál, vagy a felvonulások („Pride”) nem egyszer provokatív jelenetei sokat tehetnek azért, hogy a nemi identitás körüli problémákról sztereotípiákat erősítsenek fel, s még csak véletlenül se alakuljon ki valamiféle árnyaltságra képes diskurzus a témáról. Sőt, az efféle jelenségek tökéletesen alkalmasak arra, hogy alátámasszanak egy olyan valós vagy nem valós teóriát, miszerint létezik egy érdekcsoport, amely a nyilvánosság különböző felületein a nemi identitást szimpla eszközként használja a hagyományos emberkép elleni világnézeti harcában.
Ilyen sajnálatos megnyilatkozások miatt könnyen kialakulhat a két szélsőséges, egymásból élő, de egymást erősítő két pólus. Ez a helyzet elveszi a teret az értelmes párbeszédtől, rombolja a vitakultúrát, az empatikus megértés készségét és képességét. Ez az attitűd egységesnek tételezett csoportokat produkál és démonizál („buzik” és „keresztények”), s tökéletesen alkalmas arra, hogy egy mai hordaszellem médiuma legyen.
De az igazi probléma nem ez. Mind a Conchita Wurst jelenségnek, mind a Kerényi féle kiszólásnak van egy közös vonása. Ez pedig a szexuális identitás és a világnézeti beállítódás direkt összekapcsolása. Mintha az egyikből automatikusan következne a másik. Az Eurovíziós Dalfesztiválon egy sajátos nemi identitás felvonultatásával a „szabadság”, az "egyenlőség", a „tolerancia” lett demonstratívan bemutatva és megünnepelve közel kétmillió néző előtt, mintha bizony bizonyos nemi beállítódás önmagában garancia lenne bármire is. Ugyan, miért? És mi van, ha egy LMBTQ csoporthoz tartozó egyén neonáci és fasiszta? Kerényi pedig azt üzeni a kereszténység nevében, hogy a „buzi lobbival” fel kell venni a küzdelmet a film, a színház, stb. területén. Mert ha a szerző „nem buzi”, akkor garantált a keresztény üzenet? Biztos, hogy ez ilyen egyszerű? És mi van akkor, ha egy, a szó kulturális értelmében vett konzervatív-keresztény ember homoszexuális, aki folytonos gyötrődésben, bűntudatban, vagy akár öngyűlöletben él az elvi meggyőződése és a szexuális orientációja közti ellentmondás miatt? Mind a két megközelítés egységes világnézeti csoportként tüntet fel egy nemi identitáscsoportot..
Miféle formállogika az, amely szerint a nemi identitásból már egyenesen következik a világnézet?
Na, ez itt a probléma.
Hozzászólások