„2012. március 15-én a magyar demokratákkal leszünk, hogy leküzdjünk egy olyan bajt, amely tragikusan fenyegeti Európát” – írták közleményükben az aláírók, amelyet Mindenki Budapestre március 15-én címmel tettek közzé a lapban.

Francia értelmiségiek a magyar médiáért - Index

Az afféle „konzervatív, keresztény nacionalistának”, mint én is, komolyan erőt kell vennie magán, hogy ne reflektáljon ösztönszerű dühből francia felebarátaink felhívására. Ez a szöveg egy szörnyű európai drámát vízionál, melynek kirobbantója Magyarország jelenlegi kormánya: „kétharmados parlamenti többségével Orbán Viktor kihasználta a Nagy-Magyarország iránti nacionalista nosztalgiát arra, hogy a médiát még inkább irányítása alá vonja, kiiktassa a hatalmi ellensúlyokat, cenzúrázza a véleményhez való jogot és számos szabadságellenes reformot indítson el a kisebbségek kárára”; ”ami jelenleg Magyarországon történik, az nemcsak egy országot érint, hanem kollektív tragédia”; „a populista tendenciák mindenhol erősödnek Európában, megidézve történelmünk legsötétebb óráit”; „az Európai Unió sorsa nemcsak Athénban dől el, hanem Budapesten is”.

S lelki szemeinkkel már látjuk is, amint az ország újra visszatért történelmünk tényleg legsötétebb korszakához, s a fasiszta diktatúrában őrjöngő magyar nacionalista populáció egy hangként ünnepli a vezért. Mi több, ez a sátáni hisztéria futótűzként terjed Európában, romba döntve a végre békében élő kontinenst.

Nem kétséges, hogy ez a vízió igen figyelemre méltó üzenet arról, hogy a mai magyar társadalomban zajló folyamatok kizárólagos értelmezési kiindulópontja a 20. század első fele is lehet. Ezt a nézőpontot komolyan kell venni, hiszen markánsan létezik. Ha a megértés igényével olvassuk ezt a szöveget, nem pedig a ma sajnos kórossá vált hiszteroid reflexivitással, fel kell tenni a kérdést: vajon miféle előzetes toposz működik itt, hogy a francia értelmiség egy jó része ilyen szöveg aláírására szánta el magát? A szöveg ugyanis azt üzeni, hogy ami a mai magyar nemzeti és keresztény alapozottságú konzervativizmus számára „belsőleg ártatlan”, az a huszadik század felől nézve ijesztő és fenyegető is lehet. A szövegből kibontakozó dualista vízió szerint a „jó” és a „rossz” harcát a „demokrácia” és a „nacionalizmus” közötti küzdelem testesíti meg hazánkban. Jó, ha ma, 2012-ben, mindenki, aki valamelyest is azonosul a ma, éppen az Orbán-kormány által újrafogalmazódó nemzeti és keresztény gondolatkörrel, tisztában van azzal, hogy e folyamatnak milyen olvasatai lehetnek. Még akkor is, ha ezen olvasatokkal nem feltétlenül kell egyetérteni. Ettől még léteznek.

A vizionárius küzdelmeknek mindig az a veszélye, hogy – mint ez a szöveg is - ,általánosítanak, s nem igazán foglalkoznak az ideologikus, valamint közösségi érzelmi folyamatok belső, történeti rétegzettségével. Pedig lehetne ennek a szövegnek éppen aktuális és megszívlelendő üzenete is, ha ezt a belső tagolódást egy kicsit is figyelembe vette volna.Tényleg van ugyanis a magyar önértelmezésben valami reflektálatlan és öntudatlan, szélsőséges vonulat is, amelyik képtelen egy tételezett, tőle különböző nézőpontból és identitáshagyományból látni önmagát. Ez azért adhat aggodalomra okot, mert egy terjedő populista reflektálatlanság tényleg meggyengítheti egy reflexív és kontextuális magyar önkép felépítésének lehetőségét.

Ez a szöveg egy ismert toposz újabb megjelenése, amelynek az a lényege, hogy a mai magyar demokráciában zajló jogi folyamatok mögötti hatalmi küzdelem értelmezésében kizárólag a huszadik századból eredeztethető és ma is elevenen élő asszociációkat használ. A máig is élő asszociációkat értem és megértem (tényleg nagyon közel van még a fenyegető huszadik század), ám azt vitatom, hogy a mai magyar jogalkotás és politikai hatalomgyakorlás, lett légyen bármilyen problematikus is, csak ezen asszociációs bázis alapján lenne értelmezhető.

Ugyanis, ha a mai magyar ideologikus kísérlet egy új nemzeti identitás felépítésére és a magyar érdekek hangsúlyos védelmére az európai térben csak és kizárólag a huszadik század rettenete felől értelmezhető, akkor ez a leszűkített értelmezési keret egész egyszerűen alig hagy legitim teret egy létező és jogos mai magyar nemzeti identitásigénynek és érdekvédelemnek. S mint a szöveg mutatja, ez a nézőpont is alkalmas kiindulópontja lehet a démonizálásnak, ahonnan szemlélve a mai eseményeket, könnyen támadhat a vízió a potenciálisan újjászületett magyar fasiszta diktatúráról. Ami, tekintettel Magyarország demokratikus berendezkedésére, geopolitikai helyzetére, európai beágyazottságára, hatalmi adottságaira, valamint egy igenis markánsan létező reflexív és józan nemzeti identitásigényre, reálpolitikailag elgondolhatatlan.

Nem mellesleg, számomra, a” konzervatív, keresztyén nacionalista” számára: elhordozhatatlan.

A magyar nacionalista diktatúra visszatérését vízionáló nézőpont egyszerűen képtelen megérteni, vagy nem akarja megérteni, hogy az európai térbe visszaengedett/visszatért magyarságnak – éppen évszázadokon át megtépázott történelme miatt – elemi igénye van önmaga nemzeti identitásának korrigált újrafogalmazására. De ha e folyamat - legyen bármilyen küzdelmes és problematikus is - , csak a 20. század legsötétebb korszakát idézi fel, akkor a magyar identitásigény európai és hazai, konszenzusos elismerése válik kétségessé. Miután ezt az el nem ismert és meg nem értett nemzeti igényt valóságosan nem lehet megszüntetni, a lehetséges szcenárióban ijesztően kontraproduktív módon éppen az valósulhat meg, amitől a legjobban kell rettegni: egy önmagába zárt, elfojtott, reflektálatlan, s éppen ezért robbanásveszélyes nacionalizmus. Ezért francia felebarátaink helyzetelemzése kiválóan alkalmas lehet egy EU ellenes, szélsőséges magyar nacionalizmus további táplálására. Felteszem, nem ez volt a céljuk.

Ebben a szövegben gyakorlatilag újrafogalmazódik az elmúlt húsz év végzetes hazai megosztottságának egyik alapvető oka : a hazai bal és liberális oldal a rendszerváltozás után nem vette komolyan az újraolvasott történeti folytonosságon alapuló magyar közösségi identitásigényt, csak annyiban, amennyiben potenciális veszélyforrást látott benne. Ezzel gyakorlatilag megbénította önmagát egy igenis, a mai Európában is megszüntethetetlenül létező magyar emancipációs kihívás közösségi feldolgozásában. Holott a ma tényleg erősödő populista nacionalista tendenciák vélhetően elkerülhetők lettek volna, ha a nemzeti kérdés konszenzuson alapuló legitimitást kapott volna a politikai térben.

Ekként állhatott elő mára, hogy itt már egymásról alkotott, empátia hiányban szenvedő, démonizáló víziók küzdenek egymással egy nagy, látomásos világdráma részeként. Miközben, természetesen, mindenki a „jó” megvalósításáért küzd. Ez tragikus.

"Konzervatív, keresztény nacionalistaként" semmi kedvem részt venni ebben az ördögűzésben. Különben könnyen úgy járhatok, mint egyik kedves testvérem, aki az igaz hitért folytatott küzdelmében folyton az ördög jelenlétét kutatta életében, s mit ad Isten, meg is találta. S a végén már többet foglalkozott az ördöggel, mint az Úristennel.

S ami igazán a tragikus vonás, az nem maga a küzdelem, hanem az, hogy a dráma legmélyén fel nem dolgozott történelmi fájdalmak feszülnek itt egymásnak a részvét teljes hiányában.

Hozzászólások