Az 1992-ben írt doktori dolgozatom egy becsületes férfimunka volt - mondta a Magyar Televíziónak adott interjújában a köztársasági elnök, aki először szólalt meg azóta, hogy a Semmelweis Egyetem szenátusa csütörtökön elvette doktori címét.

Schmitt Pál: Tiszta a lelkiismeretem - Inforadio

Jelentem, valami egészen mással készültem a mai napra, Virágvasárnapra. De a Schmitt Pállal készített interjú olyannyira „megüli” a mai közgondolkodást, hogy nem lehet kitérni előle. Én sem tudok: az elnökömről van szó. Nem kertelek, csakhogy az Olvasó világosan lássa alapállásomat: Fidesz szavazó vagyok, de nem vagyok fanatikus. Nos, az Elnök Úr hozzáállása számomra is egyértelmű csalódás. Nem tudom, az aktuális politikai hatalom részesei közül kik hogyan látják a történetet. De mint Fidesz-támogató állampolgár nem hallgathatom el: ami történt, az nyilvános morális önmegsemmisítés.

Mindazonáltal nem vagyok hajlandó beállni a kórusba, mert könnyen úgy járhatok, mint a farizeusok és írástudók, akik egy házasságtörésen kapott nőt akartak megkövezni, s akiknek Jézus ezt mondta: „Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ.” Ez a szerencsétlen történet igenis magában hordozhat egy alapjaiban hazug szcenáriót, aminek az lehet a hazug üzenete, hogy itt van ez a morálisan ép magyar demokrácia a maga pártjaival, politikai szereplőivel, véleményformálóival, akik a maguk erkölcsi integritása okán könyörtelenül lecsapnak a hazugságra, s kivetik maguk közül azt, aki az amúgy közösségileg tisztességesen képviselt értékvilágot megsérti.

Csakhogy, sajnos, ha jól érzékelem, nem erről van itt szó. Háború folyik itt, amelynek a tartalma sajnos nem valamiféle közös megegyezésen alapuló valódi elhatárolódás mindattól, ami hazug, ami rossz, ami erkölcstelen. A háború arról szól, hogy a politikai ellenfél erkölcsi elégtelenségének bemutatásából miként lehet hasznot húzni. Más szavakkal, a történetnek masszív politikai funkciója van, s ahogy látom, az Elnök Úr is ebből a szempontból értelmezi.

Ez a szemléletmód azonban, hogy ti. minden esemény a funkcionalitása felől értelmeződik, könnyen vaksághoz vezethet, hiszen akkor a dolgok megítélésének egyetlen szempontja van: az, hogy egy állítás, egy esemény kit támad és kit véd. Ez, ha úgy tetszik, lehet egyfajta demokrácia – deficit, egy kódolt gondolkodási és magatartási kényszerpálya, amely szükségszerűen abból a szerkezetből fakad, hogy a politikai ellenfelek egymással szemben határozzák meg önmagukat. A másik politikai ellenfélként tételezése a saját identitás része, minek következtében mindennek, amit a másik mond és tesz, szükségszerűen egy funkciója van: a támadás. Következtetésképp, a politikai ellenfél állításának elismerése identitásvesztéshez vezet.

Közben pedig lenne itt azért egy kérdés. Ez pedig így hangzik: mi az igazság?

Ezért számomra ebben az egész szerencsétlen történetben a jelenség maga, ami igazán érdekes, s amely alapvető, a konkrét ügyön messze túlmutató kérdést vet fel. A kérdés pedig az, hogy vajon az igazság hatalmának hol van a helye egy olyan társadalomban, ahol a folyamatokat úgyszólván kizárólagosan hatalomtechnikai funkcionalitásuk felől ítélik meg?

Messze nem mai magyar kérdésről van csak itt szó. A mindenkori történelmi kérdés az, hogy vajon a „történelemcsináló” hatalom, amely mindig is valamiféle erkölcsi világrendre hivatkozva alapozza meg önmagát, mikor lesz képes végre felfogni, hogy van igazság, hogy van jó és van rossz, van igaz és van hamis, s a hatalomgyakorlás nem csak kommunikáció, manipuláció és lepelként használt ideológia kérdése.

Az igazságnak igenis van objektivitása, amelyet ugyan ideig-óráig lehet figyelmen kívül hagyni, de mégis, amely „ártatlan” igazság újra és újra áttöri a történelmi - politikai felszínt, s nincs hatalom, amely maga alá gyűrhetné.

Ahogy látom, az Elnök Úr is beleesett a funkcionalitás – csapdába: védekezik, mert – s ez valóban így van – igen komoly támadás érte. De közben elfelejtette feltenni azt a nagyon egyszerű kérdést, hogy mi az igazság? Vagy, ami még rosszabb, ebben a lélektanilag kódolt önvédelmi mechanizmusban az általa felhozott érvek már igazságként tűnnek fel a számára.

A konkrét ügyben ez azért riasztó, mert nem valamiféle lételméleti kérdésről van itt szó: az, hogy történt-e plagizálás vagy sem, fél nap alatt megállapítható. Számomra a legnagyobb aggályt az jelenti, hogy a dolgozat nem került nyilvánosságra, holott ez lett volna a legegyszerűbb módja a nyilvános tisztázásnak. Sajnos, ahogyan az Elnök Úr az első rádió-interjútól kezdve védi dolgozatát, egy kicsit is írástudó ember számára nem elfogadható. Sőt, rosszabb: tragikomikus.

A történet azért bizonyulhat a Fidesz részéről is morális önmegsemmisítésnek, mert egy olyan pártról van szó, amelynek az identitásában hangsúlyozottan helye van a keresztyén üzenetben megfogalmazott erkölcsi világképnek. Ha a keresztyénségre hangsúlyt tévő pártnak az az üzenete, amit ez a történet üzen, akkor itt egy hamis önvédelmi kísérlet jegyében a meghírdetett értékrend felszámolása történt. (Ebből a szempontból teljesen mellékes, hogy a Fidesznek mint pártnak jogilag - formálisan mi köze az Elnökhöz. A "sérthetetlenség" elve nem szünteti meg a valóságos viszonyt.) Ráadásul, mint tudjuk, éppen a keresztyén üzenetben kap központi helyet a mindenkori ember erkölcsi tökéletlensége és elégtelensége, amelynek meghaladása csak és kizárólag a szembesülés árán valósulhat meg. Ebben a történetben is eljöhetett volna a beismerés katartikus pillanata, amelynek nem feltétlenül az lett volna a következménye, hogy a "rossz" manifesztálódik itt egy emberben, az összes többi "jóval" szemben, hanem éppen az a társadalmi szintű felismerés, hogy a mindenkori elégtelenség alapvető és meghatározó tényezője az ember világának. Ez megnyithatta volna az utat az azonosulás és a részvét felé abban a felismerésben, hogy a mindenkori emberi esendőségben mindnyájan részesek vagyunk.

Ma, Virágvasárnap reggelén, én, a konzervatív keresztyén, aki amúgy a mai palettán a Fideszben látja ezen értékvilág korántsem tökéletes politikai képviseletét, meg vagyok rendülve.

A keresztyénség készül Húsvétra, s közben figyel Jézus szavaira, aki, amikor Pilátus előtt állt, ezt mondta: „Én azért születtem és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról.” Mire Pilátus, a politikus, ironikusan és lakonikusan, választ nem is várva visszakérdezett: „Mi az igazság?” Szegény Pilátus nem tudta, hogy feltette a politikának, s egyáltalán minden emberi történetnek feltehető egyetlen valódi kérdést. Szegény Pilátus, ez a modern politikus, azt hitte, hogy csak vélemények vannak, s az igazság objektív léte szavazatoktól függ.

Vajon van-e valaki is ebben az országban, aki ennek a szerencsétlen történetnek a kapcsán, saját tökéletességének tudatában megengedheti magának azt a luxust, hogy - a bűnbakképzést messze elkerülve -  ezt a kérdést ne önmagára is vonatkoztassa? S itt már messze nem pusztán erről a történetről van szó, hanem arról, hogy egyetlen társadalom sem épülhet az igazság tagadására, s egyetlen társadalom sem kerülheti el, hogy előbb – utóbb szembesüljön az objektív igazság igenis nagyon valóságos létezésével és hatalmával.

Hozzászólások