Úgy látjuk, ez a mai fiatalok egyik legégetőbb kérdése. 


Te mennél vagy maradnál? - részletesen a MIGeneRÁCIÓ Konferenciáról - refdunantul.hu

„Te mennél vagy maradnál?” – teszi fel a kérdést az SDG ma záruló szárszói MIGenerRÁCIÓ konferenciája. A tematika több mint figyelemreméltó, mondhatnám meghökkentő, hiszen, akárhogyan is, nem illik bele a keresztyén ifjúsági találkozók hagyományos világába. Ám ha a téma kérdésként vetődik fel, ráadásul keresztyén fiatalok körében, ráadásul Szárszón, akkor azt komolyan kell venni. A kérdés ugyanis arról árulkodik, hogy fiataljaink körében ma nagyon is aktuális lehetőségként fogalmazódik meg a kivándorlás. Úgy tűnik, egy általános generációs életérzésről van itt szó, amelyre figyelni kell. Ugyanakkor nem dramatizálnám.

Mint tudjuk, a kivándorlásnak, külföldi munkavállalásnak ezer oka lehet. Mégis, én tapasztalok ma egyfajta általános, erősödő életérzést, amely az elvágyódásban ölt testet. Ebben talán öntudatlanul is benne van a magyar identitásnak egy mindig is meglévő karakterjegye, amely a mi alapvetően perifériális helyzetünkből fakad. Itt van valahol a forrása ennek az örökös, a fiatalokat különösen is megérintő életérzésnek, amelynek a tartalma valamiféle megfoghatatlan elvágyódás a „magyar bezártságból” a „világba”. Ez a bezártság-élmény nagyon is magyarázható, erről szól szinte egész történelmünk: utolérni a Nyugatot. Magyarnak lenni már eleve kisebbségi helyzetet jelent. Ha találkozol egy történelmileg „szerencsésebb” nép polgárával, s nem tudtok beszélgetni, akkor az a te hibád lesz. Holott mondhatnád az amerikainak, hogy tanuljon meg magyarul, s aztán majd beszélgettek. De nem ezt fogod mondani, hanem azt, hogy milyen kár, hogy nem tudsz angolul. Az amerikainak meg nem lesz rossz érzése attól, hogy csak angolul tud. Egy amerikainak nem kell kompenzálnia. Neki nem kell alkalmazkodnia a világhoz, hiszen ő a világ. Van ő, s van a világ maradéka, a „rest of the world”. De ugyanez érvényes más, öntudatban és identitásban kiforottabb nemzetekre is: vannak ők, és hozzájuk képest van a világ. Nálunk pedig: van a világ, s ahhoz képest vagyunk mi. Egy magyar felnéz a világra, mint valamiféle magasabb rendű „odakintre”.  A magyar identitás a világban mindig kiegészítésre és magyarázatra szorul.

Mondhatnám tehát, ez az életérzés, az elvágyódás egy fiatal számára teljesen normális: a konfrontálódás a világgal magyarként mindig is kulturális sokk. Ráadásul, nem elég ez az eleve adott perifériális helyzet, itt van a mi megterhelt történelmünk, a magyar közösségi identitásunkhoz való zűrzavaros viszony, nem csak a huszadik századdal, hanem a rendszerváltozás utáni túlfűtött, hiszteroid vitákkal, amelyeknek voltaképpen máig is az a tartalma, hogy mit is jelent magyarnak lenni. Jelent-e még egyáltalán valamit? S ha van az elmúlt húsz évnek adóssága, akkor az egyik minden bizonnyal az, hogy nem tudtunk dűlőre jutni a nemzeti kérdésben. Sőt, éppen a közösségi keret-identitásunk körüli vita vált gyűlölködéseink egyik forrásává, s ebben az ellentmondásos folyamatban mélyen érintett a keresztyénségünk is.  Nem csoda hát, ha egy mai fiatal, pláne, ha még „pechére” keresztyén is, mindenféle történelmi tapasztalat nélkül, de belerángatva a történelembe, identitáskeresésének a korszakában azt látja, hogy ez egy zűrös, megterhelt ország, „kívül-belül lakhatatlan táj” (ld. alant a vers). Ennek az országnak nincs kialakult, összefogó és összefoglaló identitása. Történelmi léptékű identitásküzdelem folyik, s én egyáltalán nem csodálkozom, hogy ebben a zűrzavaros, alig átlátható folyamatban az egyén számára saját identitásának felépítése komoly kulturális és lélektani kihívás. Mint ahogy azon sem csodálkozom ebben a helyzetben, hogy az egyik lehetséges „megoldási minta” az elvándorlás: el ebből a nyűgös, megterhelt, ideges magyar létből valamiféle nyugodtabb, biztonságosabb, kiegyensúlyozottabb, feszültségekkel ennyire nem terhelt létbe. Mert még a szegénység is elviselhetőbb lenne, ha nem lenne megterhelve a mai magyar útkeresésnek és társadalmi formálódásnak ezzel az alig elhordozható feszültségével.

Ám tudni kell, hogy ez az öntudatlan menekülés az identitáscserébe teljesen illuzórikus. Az identitásnak van ugyanis egy sajátossága: lehet ugyan formálni, de lecserélni sohasem. Aki élt külföldi magyarok között, pontosan tudja ezt. Én éltem második generációs magyarok között: magyarul már nem tudtak, de a töltött káposztáról még mindig nem bírtak leszokni. Ezért a „menni vagy maradni” kérdése sokkal, de sokkal bonyolultabb, mint amilyennek elsőre tűnik. Aki elmegy, az számoljon azzal, hogy soha nem fog megérkezni. Nem lesz teljesen mássá, nem nyer teljesen új identitást, mert viszi magával történelmi önmagát, azt a zűrös magyar világot, amelytől olyannyira szabadulni vágyott…

Van a Kistehén együttesnek egy sokat mondó száma, Erdős Virág versére, amely tökéletesen kifejezi ezt. A szöveggel nem feltétlenül kell egyetérteni, ám abban tökéletesen igaza van, hogy ez a búcsú az anyaország-adta identitástól sohasem fejeződhet be. 

Ezt is elviszem magammal.

Ezt is elviszem magammal, viszem magammal, ha lehet,
ezt is elviszem magammal,viszem magammal, ha lehet...

viszem a régen kihízott nacim
viszem a kelet-német származású macim
ezernyi véglet közül a köztest
viszem a Csokonai Vitéz Mihály Összest
ott lesz az ágyam ahova fekszem
elviszem alvókának egy-két régi ex-em
viszem a barnát viszem a szőkét
viszem a felhalmozott kapcsolati tőkét

Ezt is elviszem magammal...

viszem a tutit viszem a gagyit
viszem az otthonkában utcára tett nagyit
megannyi némán átbliccelt évet
elviszem magammal a szentendrei HÉV-et
viszem a bölcsit viszem a temetőt
viszem a csokoládébarna bőrű szeretőm
kicsit a nyarat kicsit a telet
viszem a mindörökké-Moszkva-Moszkva teret

Ezt is elviszem magammal...

apuka titkát anyuka aranyát
elviszem magammal a Bácskát meg a Baranyát
viszem a Marcsit viszem a Karcsit
elviszem Kenesétől Keszthelyig a Balcsit
viszek egy búval bevetett földet
viszem a pirosat a fehéret a zöldet
elviszem ezt is elviszem azt is
viszem a jófiút de elviszem a faszt is

Ezt is elviszem magammal...

viszem a bankot viszem a pálmát
elviszem minden igaz magyar ember álmát
viszek egy csontig lelakott testet
viszont az nem kérdés hogy Buda helyett: Pestet
viszek egy szívet viszek egy májat
viszek egy kívül-belül lakhatatlan tájat
naná hogy úgy van ahogy azt sejted:
viszek egy lassú burjánzásnak indul sejtet
viszek egy csúnyán beszopott mesét
viszem a legesleges legutolsó esélyt
ki tudja, lesz-e búcsúzni időm
viszem a Duna-parton levetetett cipőm
mit bánom úgyis elviszem lazán
elviszem gond nélkül a hátamon a hazám
aki ma büntet az holnap lövet
viszek egy mindig újra föl-földobott követ

Ezt is elviszem magammal...

A menni vagy maradni kérdése tehát messze nem valamiféle technikai-megélhetési kérdés. Többről van itt szó. A magyar református fiataloknak pedig azt javasolnám, hogy ki kell menni, élni kell külföldön, nyelveket kell tanulni. Sőt, ennél több kell: meg kell tanulni más gondolkodásokat. Nem csak a nyelvet kell tudni: meg kell tanulni „külföldiül” gondolkodni. Nem csak azért, mert ez az elvágyódás a magyar zártságból, ez a tipikus magyar kisebbségi tudat, meg a világ ájult bámulása csak így küzdhető le. (Meg kell tudni, hogy ott is csak megváltásra szoruló, bűnös emberek élnek. Az emberi lényeg egyetemes.)  Hanem azért is, mert így lehet igazán megtudni, mit is jelent magyarnak lenni.  Aztán haza kell jönni, s itthon felépíteni a magyar református identitást. Ez ugyan küzdelmes, nehéz, feszültségekkel és kihívásokkal teli út. Magyarországon ma nem könnyű élni. De saját út.  S ha már SDG: magyar református az, aki a sorsát itt, ebben a nyelvben és ezen a tájon Isten eleve elrendelt akarataként ismeri fel. Soli Deo Gloria. (Jól értsük, ez természetesen nem a kivándorlókat elítélő mondat.)

(P.S.: A michigani Allen Parkban éltünk akkor családommal, s Korsós Bálint, akkor a pápai gimnázium tanára, vagy talán már igazgatója meglátogatott bennünket Ann Arborból, ahol ösztöndíjasként néhány hónapot töltött. Örömmel újságolta, hogy nemsokára megy haza. Mire én megkérdeztem tőle, hogy mi hiányzik? Mire azt válaszolta a tőle megszokott szellemességgel, hogy hiányzik a feszültség…)
 

Hozzászólások