„Sokat beszéltem skizmatikus hatásokról, vitákról, egymásnak feszülésekről – utalt cikluszáró lelkészi elnöki beszámolójára – most mégis azzal szeretnék evangéliumot hirdetni, hogy bár megvoltak ezek a néha jogos, néha önző elkülönüléseink, de mindezeket mégis átfogja két csodálatos Istentől adott gyógyító skizma, két szakítás, ami mindent felülír.” Az első, amikor Jézus megkeresztelésekor kettészakad az ég, megjelenik a galamb, s hang hallatszik az égből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” A másik, amikor Jézus halálakor végigszakad a templom kárpitja, a tetejétől az aljáig.

Része lenni a gyógyító királyi vendégségnek - reformatus.hu

Nem gondoltam volna, hogy életem egyik meghatározó istentiszteleti élménye épp a Zsinaton fog érni. Pedig ez történt. Elviekben azt mindig tudtam, hogy az Úr csodákat is tud tenni, de hogy még a Zsinaton is, ez túlmegy minden fantáziámon. Tudom, ebben a mondatban maró irónia van, s lehet akár megbotránkoztató is, de nem annak szánom. Mindjárt megmagyarázom.

Én a Zsinattal úgy vagyok, mint ahogyan sok egyháztag a mindenféle gyűlésekkel, ahol a látható egyház ügyes-bajos dolgaival kell foglalkozni.  Mert bizony, egy ilyen testületi gyűlés, legyen az presbitérium, megye, kerület, országos, nagyon földhözragadtan kiábrándító is bír lenni.  Hiába, az egyházat is emberek „csinálják”, s nincs az emberi tökéletlenségnek és elesettségnek olyan vonása, amely a látható egyházban ne tudna megjelenni. S miután emberek csinálják, nincs is min csodálkozni, legfeljebb csak azok lepődnek néha meg, akik nem ismerik a látható egyház életét belülről, s talán abban az illúzióban élnek, hogy a látható egyház maga a földre szállt angyalok gyülekezete. Nos, nem az. Enyhén szólva.

De, még aki benne is él, hogy úgy mondjam „professzionális” egyháztag, vagy, hogy még gunyorosabb legyek, „fizetett keresztyén”, még annak a hite számára sincs sokszor rombolóbb, mint maga a látható egyház a mindennapi életének sok-sok kiábrándító emberi nyomorúságával. Széthúzás, indulat, önzés, anyagi érdek, hatalomvágy, féltékenység, árulás, fegyelmezetlenség, egyszóval minden, amit az emberi elesettség produkálni tud. Maga a látható egyház tudja a legtöbbet tenni azért, hogy az ember a maradék hitét is elveszítse. Avagy ki nem mondta még, hogy nekem ebből elegem van? Avagy kit nem bántottak még meg ebben az egyházban? S mondom, ebben különösen is érintettek azok, akik az egyházban hivatásszerűen élnek, s akikre néha valósággal ömlik a látható egyház sok nyűge-baja. S ilyenkor az embernek résen kell lennie, hogy az Ördög nagy kísértése, az önutálat és öngyűlölet ne környékezzen. Mert nem ám az az igazi gond, ha egy harcosan szélsőséges ateista utálja, vagy netán gyűlöli a látható egyházat. Ezt ismerjük. Az igazán megrendítő, amikor egy egyházi ember, egy „hívő” utálja meg és gyűlöli meg saját egyházát.  A látható egyház skizmatikus jelenség, sokszor szakadásokkal, meghasonlásokkal terhelt – ahogyan erre Bölcskei püspök a Zsinat cikluszáró ülésének istentiszteletén elhangzott prédikációjában olyan (számomra legalább is) nagy  hatással rámutatott.

Szóval jött ez a záró istentisztelet nagyon gondosan felépített liturgiával, nagy figyelemmel összeválogatott énekekkel (nem tudom, ki állította össze, de nagyon köszönöm), s nagyon is a lényeget érintő igehirdetéssel, Jákob János tábori püspök úrvacsorai ágendázásával, s egy pillanat alatt minden megemelkedett. Egy hitetlen kívülálló talán még azt is mondhatta volna, hogy „na, ezek is szépek”.  Egész eddig vitatkoztak, egymásnak estek, kibékültek, megegyeztek, néha hegyezték zabot, máskor kőkemény érdekharcot vívtak, támogattak és leszavaztak, aludtak és figyeltek, most meg ezt az izét, mint valami salátát, leöntik valami vallásos szavakból kikevert topinggal, hogy azért mégis legyen a végén valami egyházias flavour, vagy mi, valami vallásos íz és jelleg.

Nos, nem. Nem, és nem. Nem játszott ott senki sem szerepet, hanem megtörtént a csoda, mint ahogy az megtörténhet bárhol és bármikor, amikor az Úr az Ő egyházát egyházzá teszi. Mert lehet és kell ugyan a látható egyházat „igazgatni”, meg „menedzselni”, meg terveket kidolgozni, meg vitatkozni a jövőről, meg elemezni a múltat és a jelent. De mégis, ami ésszel föl nem fogható, hogy minden emberi elesettségünk ellenére egyszer csak hirtelen és váratlanul, minden skizmán túl az Úr az Ő Igéje és Lelke által felemel bennünket a közös hitbe, az Ő feltámadott valóságának jelenébe, az egyházba, a szentek közösségébe. S ez a közösség igenis felülír mindent. Valóságosan.

Ez az egyház. Az egyház más. S ez a hitben megtapasztalt egyház maga a titok, amelyet ember magától el nem érhet, és meg nem alkothat. Túl van ez már minden nyomorúságon, mert részvétel valami másban, amit mi magunktól és magunkból soha nem tudnánk előhívni. Az egyház más. S ez a más nem a valóságon túli illúzió, hanem az egyetlen realitás. Ha az egyház valósága nem létezne, ugyan mi értelme lenne egyházat „csinálni”? Semmi sem.

Az egyházban, a szentek közösségében élni jó. Az egyházban élni maga a lét. Az Istenben adott örökkévalóság az időben.

Soli Deo Gloria.