Az enyészet angyalának szárnyai zúgtak az ősi város falai között. A halál, a pusztulás éjszakája volt ez. Ágyúdörgés, gépfegyver ropogás, csatakiáltás, harc, tusakodás, jajszó minden felé.
Május elsejét 1919-ben Kun Béla és kommunista társai önmaguk ünneplésére és diktatúrájuk legitimációjára használták fel. Mai ésszel nehéz felfogni, a háború utáni pénztelenségben, a rengeteg áldozatot követelő spanyolnátha-járványt még szinte ki sem heverve, a csehszlovák és román hadsereg szorító hálójában honnan volt pénz, erő, anyag, hogy erre a napra egész Budapest átalakuljon. Szobrokat rejtettek el óriási deszkaalkotmányok mögött, a Hősök terének emlékművét vörösbe burkolták be. Megalomán szobrok készültek a kalapácsos férfiról, Leninről, a Martinovics-per áldozatairól.
1919. május 1-én hajnalban különvonat indult Győrből Komáromba, fiatal, alig huszonéves munkásokkal. Abban a hiszemben mentek a győriek, hogy ”a csehszlovák katonaság meg van nyerve a kommunizmus ügyének”. Őrült jóhiszeműségük provokációnak köszönhető, a győri néptanácsot feltehetőleg szlovák elvtársak beszélték rá az akcióra. Hihetetlen csönd és köd honolt a Dunánál. Egy különítmény megszabadította a hidat az aknáktól, majd a megvezetett fiatalemberek átvonultak a híd északi oldalára. A munkások már mind a hídon jártak, a vörös hadsereg katonái az északi oldalon szuronyokkal a hátuk mögött várakoztak. Mire minden munkás a Duna fölött volt, a cseh hadsereg megmutatta magát. Előző nap megerősítették a partvonalat, mindenütt géppuskások várták a betörést, most tüzelni kezdték a hidat és a menekülési útvonalakat. A pánikban menekülni próbáló győri fiatalembereket a vörös bakák visszalökdösték a hídra. Végül a fejvesztetten menekülő, tapasztaltan emberek közül sokan az Erzsébet- szigeten húzták meg magukat. A magyar ütegek viszonozták a tüzet az északi partra, aminek eredményeként eltalálták a cseh fegyverraktárat. A tüzérségi párbaj közben néhányan lemenekülhettek a hídról, ám aki nem a szőnyi és újkomáromi oldal felé jutott ki, hanem a szigeten rekedt, nem menekülhetett, elfogták, megkínozták és kivégezték.
A cseh-szlovák légionisták számos komáromit is foglyul ejtettek, tizennyolc férfit kivégeztek közülük. Hatra-vakra történt mindez, egy 12 éves gyermek is áldozatul esett. Hogy hányan haltak meg, pontos számokat nehéz mondani. A komáromi katolikus temető tömegsírjában, amelybe ennek a véres május elsejének a fellelt áldozatait temették, száztizenhét halott nyugszik. A hozzátartozók nem tudhatták meg, hol és mikor hantolják el szeretteiket. Komárom idegen megszállás alatt volt - egy nagyon ideges hatalom megszállása alatt. Amikor Kun Béla néhány nappal később végigment a komáromi hídon és tárgyalni próbált a szociáldemokrata cseh miniszterrel, Srobárral, még látta a vérfoltokat a hídon. Tárgyalása nem járt sikerrel, nyomott hangulatban tért vissza, és feleségének ezt mondta, amikor visszaért: „Ezekkel az „elvtársakkal” sem odaát, sem itthon nem lehet egységre jutni.”
A több mint száz halott beazonosítása nagyrészt nem sikerült. Volt, akinél találtak papírokat, de sok áldozatról még a ruhákat is levették. A jegyzőkönyv befejezetlen maradt, a halottkém egy idő után összeroppant, képtelen volt folytatni az írást. „Piros hajnal helyett, fekete hajnal”, írta a Komáromi Lapok aktuális száma. „…miért hull ma is patakokban a drága magyar vér, amely négy éven át bőségesen ömlött idegen érdekekért és célokért? A kihullott drága vérért legyenek felelősek, akik azt játékszerüknek tekintik, akik a legbecsesebb földi jóval: az élettel, mint hitvány ronggyal rendelkeznek…”
A magyar elvtárs jó elvtárs, a szomszédos elvtársak inkább hazafiak voltak, mint elvtársak. Valami ilyesmi csapódott le bennem, amikor először olvastam a vérvörös komáromi történetet. Döbbenetem érintettségből is fakadt, nyolc éven át éltem ott a közelben, és majd nyolc év megint eltelt, mire megismertem az eseményt. A hűvös komáromi estéken, amikor a vasútnál a fényeket megtörte a köd, s a Duna sötéten rejtette magába titkait a híd alatt, még nem hallottam a halálsikolyok visszhangját.
De miért nem ver nagyobb visszhangokat mindez, miért nem ismert szélesebb körben ez a tragikus - Trianont megelőző, de már előrevetítő - vérfürdő? A válasz talán mégoly szomorú. Az áldozatokat senki nem tekinti magáénak. A fiatal győri munkások kommunisták voltak, egy eszme vette el józanságukat és ösztönös félelmüket. A kommunista propaganda mindig hathatósan működött, ezért ők az életüket adták. De kényes volt áldozatuk a tanácskormánynak éppúgy, mint a ’45 utáni hatalomnak. Ezek a fiatalok még hittek abban, hogy megvédik a hazát, s egyben a nagy internacionalista világhatalomnak vetik meg alapját. A fiatal cseh-szlovák kormány pedig úgy gondolta, hogy nekik inkább Komárom kell, s nem egy közös világhatalom. A téma persze minden kommunista-szocialista diktatúrának kényes maradt, hiszen arról nem lehetett beszélni, hogy miközben népek közti barátság, valamint dac- és érdekközösség működik – elvileg - a táboron belül, addig a felrajzolt határok mind véres alapokon nyugszanak. A szovjet birodalom működési rendjében kellettek azok az államok, amelyek mindig jó elvtársak voltak, és soha nem jó hazafiak, akik kussoltak, ha azt mondták, kuss. Sőt, többnyire túlteljesítették a kívánalmakat.
A sárga kabátos férfi, zsebében 38 fillérrel; a 20 éves kék szemű legény; az erős, izmos vízbe fúlt munkás; a 
katonaruhás, nyakában Mária-képet hordó gömbölyű képű férfi; Kecskés Zsigmond 28 éves református komáromi fuvaros (Hosszú u. 15.); Dékány István református halász, 21 éves fiatalember (Czigány tér). Csak néhány áldozat, néhány arc, néhány név. Nekem május elsejéről ők jutnak eszembe.