A kelet-európai térséget egységként szoktam kezelni, és miután egész Európa leértékelődött gazdaságilag és politikailag, a mi térségünk még inkább. Kelet-Európáról lehet csak beszélni, Közép-Európa megszűnt, ha létezett egyáltalán. Mi vagyunk a fejlett kapitalizmus európai perifériája, annak minden bájával és bújával. Az persze igaz, hogy minél keletebbre megyünk, annál kínosabb az élet, és annál olcsóbb. Ukrajna és a Dunántúl között van különbség – persze Kelet-Magyarország és a Dunántúl jobb részei között is van. A kelet-európai berendezkedésre nem tudok mást mondani: súlyos rendszerhiba...
...A jó hírem az, hogy Nyugat-Európában ugyanolyan hülyék élnek, mint bárhol és bármikor másutt. Ők is csak emberek. A hülyeségtől itthon egyáltalán nem vagyok elszigetelve, éppen ettől látom, mi folyik Nyugaton – meg tőlünk keletebbre. Nem mások a problémák Nyugaton, csak civilizáltabban vannak eltakarva, és egyelőre szélesebb rétegeknek élhetőbb az életük, de gyorsan romlik a helyzet ott is. A rendszerhiba megvan, akadnak, akik ott is látják, és ugyanolyan tehetetlenek, mint kétszáz éve mindenki mindenütt.Spiró György: Mindig meg lehet húzni a határt, hol kezdődik a förtelem -könyves.blog.hu
Az elmúlt héten az egyházmegye lelkészi kara kiránduláson vett részt. Érintettük Ausztriát, Svájcot, Franciaország egy kis csücskét és Olaszországot. Csodás helyeken jártunk, a természet és az emberi épített örökség megannyi híres példáját, képviselőjét láttuk.
A meglátogatott országok közül Svájcot egyfajta „Bezzeg országnak” tartjuk. Ott még a fű is zöldebb, a virágok is szebben nyílnak, a hegyek is magasabbra nyúlnak (a Mont Blanc-t leszámítva), mint a környező országokban. Jobban olvad a csokoládé a szájban, az idillikus hegyoldalakon legelésző tehenek tejéből jobb sajt készül mint bárhol máshol. Ott nagyobb a rend, a tisztaság, a béke, a tolerancia, a megértés, a gazdagság, pontosabbak az órák és a vonatok.
Én már jó pár évvel ezelőtt beleszerettem ebbe a kis országba, többször is visszatértem már ide, és eddig nem igazán okozott csalódást.
Eljött ennek az ideje is. A Spiró Györggyel készült interjúból 2 gondolat ragadott meg, és a csalódásom alátámasztja ezeknek igazságát:
1. „Mi vagyunk a fejlett kapitalizmus európai perifériája, annak minden bájával és bújával.”
2. „A jó hírem az, hogy Nyugat-Európában ugyanolyan hülyék élnek, mint bárhol és bármikor másutt. Ők is csak emberek.”
No, de vissza a csalódáshoz. Eljutottunk Genfbe is, a kálvini reformáció bölcsőjéhez. Meghatottan vettünk részt a St. Pierre Katedrálisban tartott istentiszteleti alkalmon. Mondhatnám így is: otthon éreztük magunkat. Egész addig, míg áhítattal megtelt lelkünket szinte a szó szoros értelmében ki nem seprűzték a templomból a szakadó esőbe, mert lejárt a nekünk szánt egy óra. Megértem én, hogy „idő van”, és a svájci pontosság könyörtelen, de a stílus, ahogy kitessékeltek bennünket, már nem magyarázható mással, csak a Spirótól vett 2. idézettel.
Aztán jött a következő pofon. Fél órai ázás-fázás után végre kinyitott a Reformáció Nemzetközi Múzeuma. Itt tartom a kezembe a kapott múzeumi kalauzt, melynek előlapján büszkén hirdetik, hogy 2007-ben kiérdemelték az Európai Múzeumok Tanácsának díját. Még Kálvin szakálla is a múzeum irányába mutat a katedrálisnál elhelyezett jelzőtáblán, mint amit feltétlenül meg kell nézni.
Mentünk is örömmel, és nem csak azért, mert az eső elől menekültünk. Hajtott bennünket a „szakmai öntudat” is, feltárul előttünk „500 év története Genf városának a szívében”, ahogy a szlogen a szórólapon hirdeti. Be kell vallani, sok nagyon ötletes és érdekes dolgot láttunk. Találkoztunk bibliafordításokkal, karikatúrákkal, a terített asztal körül polemizáló tudósokkal, teológusokkal. Részleteiben ismerhettük meg a francia vallásháborúkat, a hugenották sorsát, Kálvin Genfjének változását. Hallgathattuk a reformáció énekeit, szembenézhettünk a Nantes-i Edictum visszavonását követő szenvedésekkel, üldöztetésekkel, melybe a protestánsoknak része volt. Láthattuk több híres 19. századi, a reformációt és annak alakjait témául választó műalkotást. Elénk tárult a 19-20. század protestantizmusának sokszínűsége. Termet szenteltek a 20. századi református teológia nagy alakjainak, nem felejtették el a nők egyházi szolgálatban betöltött szerepének változását sem bemutatni. Az utolsó teremben körképet kaphattunk a mai református világról különböző istentiszteletek részleteinek bejátszásával.
A sok információ és látnivaló szinte befogadhatatlan volt, főleg, hogy az időkeret nagyon szűkös volt. Egy valami azonban sokunknak feltűnt, és csalódást okozott. Mi, magyar reformátusok szőröstül-bőröstül kimaradtunk ebből a kiállításból. Úgy, ahogy vagyunk, az átlagosnál nagyobb „Kálvin-kultuszunkkal” , "vastagnyakú kálvinistaságunkkal" ( A világon nincs összesen annyi Kálvin szobor, kép, dombormű és utca elnevezés, mint a Kárpát-medencében! ) - a múzeum szerint – benne sem vagyunk a Reformáció történetében.
Az interjúban abban is igaza van Spirónak, és ezt tapasztaltuk már sokszor a világpolitikában, de még az európai politikai színtéren is, hogy mi, magyarok jó ideje nagyon a periférián vagyunk. De hogy az egyházban is ez legyen a helyzet?! De hogy a magyar protestantizmus története nem ér meg még egy kicsi sarkot sem a Reformáció Nemzetközi Múzeumában?!
Ez van Európában, ez van "Bezzeg" Svájcban, és ez van a „nyugati” egyházak látóterében is. Egy újabb illúziót eltemethettünk. Megtépázott önbecsülésünket némiképp csak a „szablyás Bocskay” alakja próbálta helyrerakni a Reformáció falánál, ahol ő - a többi alaktól eltérően - magasra tartott fejjel az egeket kémlelte az isteni elrendelés és igazság útjait kutatva.
