Életének 46. évében elhunyt Rafael Henzel brazil sportkommentátor, aki 2016-ban rajta volt azon a repülőgépen, amely többek között a Chapecoense futballcsapatával a fedélzeten lezuhant Kolumbiában.
Gyász: a Chape-tragédia egyik túlélője játék közben szívrohamot kapott - nemzetisport.hu
Ennyi telt el 2016. november 29. és 2019. március 27. között. Mindannyiunk életéből, akik itt vagyunk, ezen a földön. Rafael Henzel életéből is, számára azonban különösen is meghatározó lehetett a két dátum közötti időszak.
2016 novemberében azt tapasztalta meg, hogy a csodával határos módon életben maradt. Rajta kívül még öten, míg hetvenegyen nem. Hatan élték túl azt a katasztrófát, amely Kolumbia légterében történt egy repülőgéppel. A pilóta elektromos hibát jelentett, megkapta az elsőbbségi leszállási engedélyt, a kapcsolat azonban hirtelen megszakadt a gép és az irányítótorony között és a medellíni repülőtér közelében, nehezen megközelíthető, hegyvidéki területen a repülő a földnek csapódott. Ezen a repülőgépen utaztak egy brazil futballcsapat tagjai, valamint újságírók és a klub által meghívott vendégek. A csapat tagjai közül négyen, valamint egy légi utas kísérő és Rafael Henzel újságíró élte túl a szerencsétlenséget.
Miért éppen ő, ők? - tesszük fel a kérdést, amikor hasonló esetekről hallunk. Hogyhogy éppen ők kaptak még egy esélyt? De vajon mire?
A tegnapi hírekben már arról olvastunk, hogy Rafael Henzel esélye az életre 848 napig tartott. 2019. március 27-én ugyanis – miközben éppen barátaival futballozott -, szívrohamot kapott a pályán és most nem tudták megmenteni az életét. 2 évvel, 3 hónappal és 27 nappal azután, hogy megmenekült, hirtelen, váratlanul összeesett és meghalt.
Milyen különös az élet, mennyire kiszámíthatatlan, milyen törékeny! Milyen kicsik, gyengék, sebezhetők vagyunk mi magunk! Bár sokszor mondjuk ezeket a mondatokat, sokszor ráz meg bennünket valakinek az elmenetele, mégis úgy érezzük legtöbbször, hogy mi azért védettebbek vagyunk, mint mások. Velünk ez úgysem történhet meg.
Rafael Henzel a repülőgép lezuhanása utáni évben könyvet írt. Főleg a balesetről és arról, mit értett meg abból, ami vele történt. „Az élet fontosságát hangsúlyozta” – olvasható a rövid, tömör összefoglalás a Nemzeti Sport által közzétett hírben.
Kicsit rejtélyes ez a megfogalmazás, hiszen mindenki tudja, hogy az élet fontos, értékes, egyszeri és megismételhetetlen. Biztosan tudja mindenki? Mi is?
Azok, akik átélték már a halál közelségét - életben maradtak egy baleset során vagy meggyógyultak akkor, amikor már az orvosok is lemondtak róluk -, sokszor beszélnek arról, hogy mindaz, amin keresztül mentek, alapvetően változtatta meg az élethez való viszonyukat. Sok minden átértékelődött, megváltozott a fontossági sorrendjük is. Bizonyos dolgokat előrébb soroltak, másokat hátrább, esetleg teljesen el is hagytak. Rájöttek arra, hogy az életnek bármikor vége szakadhat, nem végtelen a számunkra adatott napok száma, éppen ezért nem mindegy, hogyan és mivel töltjük. A legtöbben arról számolnak be, hogy kapcsolataikat előrébb sorolták. Családjukat, barátaikat, a velük töltött időt, a közös élményeket, pillanatokat. A számukra fontos emberekkel szerettek volna minél többet együtt lenni. Milyen különös és talán nem is véletlen, hogy a brazil újságíró Henzel életének utolsó perceiben éppen barátaival volt és éppen azzal töltötte az időt, amit annyira szeretett. Élni a lehetőséggel. Időt szakítani mindarra, ami örömöt hoz, ami boldoggá tesz, amiben elégedettnek, teljesnek érzem magam. Erről beszélnek még mindazok, akik kaptak egy második esélyt.
Nem tudom, mi hogyan gazdálkodnák 848 nappal? Ha tudnánk arról, hogy több nem lesz. Milyen változásokat jelentene ez az életünkben? Egyáltalán változtatnánk-e? Talán vannak olyan vágyaink, terveink, amelyeket szeretnénk mindenképpen megvalósítani. Vagy kipróbálni olyasmit, ami mindig is vonzott, de eddig mégsem került rá sor. Valahogy halogatjuk sokszor a jót is, megfosztjuk magunkat tőle. Várunk, várakozunk. Megfelelő pillanatra, megfelelő emberre. Sokszor meg sem tudjuk fogalmazni, mire.
Jó lenne, ha nem csak akkor kezdenénk el igazán élni, amikor valami nagyon megrémít és megijeszt vagy elgondolkodtat bennünket. E nélkül is tudnunk kellene felismerni, hogy érdemes élni. Igazán.