A mi társadalmunk kikerülte a traumafeldolgozással járó munkát, aminek millió oka van, és nem hiszem, hogy ezért bárki kipécézhető vagy hibáztatható lenne.
On the Spot: Soha nem volt annyi kozmopolita a világban, mint most - 24.hu
Amerikai testvérgyülekezetünk lelkésze beszélt egyszer arról, milyen nehezek számára azok a pillanatok, amikor egy-egy istentisztelet után kézfogással elbúcsúzik a gyülekezeti tagoktól. Nem azért, mert olyan sokan vannak és ezért fizikai fájdalmat okoz neki egyesével kezet rázni velük, sokkal inkább azért, mert lelkileg megterhelők ezek a percek. Hogy miért? Mert miközben a szemükbe néz és kedvesen rájuk mosolyog, gyülekezetének tagjai pedig vissza, eszébe jut, hogy milyen sok fájdalom van jelen az életükben, milyen sok nehézségen mentek keresztül, milyen terheket hordoznak magukkal.
Nagyobb értelme lenne ezekről beszélni, mint a szokásos udvariassággal ott állni egymással szemben, utána pedig úgy továbbmenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Nyilván, az istentisztelet utáni idő valószínűleg nem a legalkalmasabb az őszinte, mély beszélgetésekre, hiszen mindenki tudja, hogy a lelkészt ilyenkor nem illik hosszabb időre fenntartani, mert mások is arra várnak, hogy egy-két szót váltsanak vele és nincs meg az a védett környezet és nem alakulhat ki az a bensőséges légkör sem, amire szükség lenne. Mégis. Értem, amiről beszél. Hogy többet tud, többet lát meg azoknak az életéről, életéből, akik ott állnak vele szemben.
Ez a beszélgetés jutott eszembe az új év első napjaiban. Miközben olyan sok mindenkinek kívántam boldog új évet. Küldözgettük a kedves és vidám sms-eket, a rövidebb és hosszabb videókat, megöleltük egymást vagy koccintottunk. Úgy tettünk, mintha minden rendben lenne. Velem és a másikkal is. Mintha semmi más dolgunk nem lenne, mint teljes erőnkkel az új felé fordulni, változni, kezdeni. Csakhogy közben ott van az érzéseink, gondolataink között számtalan emlék, élmény, ami ezt nem engedi. Ami fogva tart, megköt, akadályoz, hátráltat. Amivel eddig nem tettünk semmit, egyszerűen cipeljük őket magunkkal. Egyik helyről a másikra. Egyik évről a másikra. Nemcsak a múlt évből, hanem sokkal korábbról. Már évek vagy évtizedek óta. Milyen megdöbbentő azt olvasni, hogy valaki „még 30 év múlva, képzett szakemberként sem tudott túllépni ezen a traumán”.
Ha valaki elénk tenne egy tiszta fehér lapot, vajon milyen gyorsan telne meg, ha le kellene írnunk mindazt, amin nem tudtunk túllépni? Valószínűleg félelmetes már az is, ha erre gondolunk. Ezért inkább nem is teszünk semmit. Hozzászoktunk már a magunk kisebb-nagyobb sebeihez, félelmeihez, traumáihoz. Egyszerűen életünk részévé váltak, sokkal jobb rejtegetni, titkolni őket, mint valamit kezdeni velük. Néha szakad fel egy-egy sóhaj belőlünk, amikor senki nem hallja.
Mindannak a feldolgozása, ami nehéz és fájdalmas az életünkben, kemény munka. Nehéz elkezdeni a szembenézést, nehéz tovább foglalkozni vele, nehéz, hogy valaki előtt felvállaljuk és kimondjuk. Meggyőződésem, hogy mégis érdemes. Nem szégyen segítséget kérni és igénybe venni. Sőt, bátorság akár egy lelkész istentisztelet utáni kérdésére is azt válaszolni: Igen, nyomaszt valami. Szeretnék beszélni róla.