Országszerte több mint 100 ezer diáknak kell ezekben az órákban legyőznie a vizsgadrukkját, hogy tudása maximumát adja a magyar írásbeli érettségin.
29 évvel ezelőtt én is érettségit írtam magyarból, Nagy László: Himnusz minden időben c. versét kellett elemezni. Fogalmam sincs ma már, hogy miket írhattam. Arra emlékszem, hogy utána megkérdezte tőlem az egyik osztálytársam, hogy „te felismerted, hogy ez egy szerelmes vers...?” Bambán, leforrázva, a bukás képét vizionálva hebegtem rá, hogy „nem tudom, nem...” Végül -ha jól emlékszem- 4-est kaptam... Aztán az Isten úgy rendezte az életem, hogy Nagy László szülőfalujától (Iszkáz) mindössze 10-12 km-re kerültem egy kis faluba, nagy magányba... S -genius loci...- szellemisége megigézett, megismertem, megszerettem költészetét, s a fenti verse sok mindenre megtanított az életről..
.
Először is a történelem iránti bizalom fontosságára... Nagy László az 56-os forradalom után szellemileg, költészetileg összeomlik. Világfájdalom, önmarcangolás, apokaliptikus léthelyzet – s ehhez hasonló fogalmakkal lehetne jellemezni azokat az időket... Nagy remények után nagy csalódás... Kicsiben én is ezt éltem át ebben a bizonyos Adorjánháza nevű faluban... Egy, a rendszerváltás idején érettségizett fiatalember, aki közben Svájcot is megjárja, s nagy lelkesedéssel érkezik, hogy ha nem is megváltja, de legalább változtat egy kicsit a világon, és egyszer csak benne találja magát a nagy magyar valóságban, mint újdonsült kolbász a paprikás krumpliban... S jobb híján marad a savanykás somlai borocska, a kis öregek régi anekdotái, az esténként egyedül nézett Hiradók... S egyre jobban kezdett érdekelni, hogy merre is megy a világ, milyen lehetősége van egy (kis)embernek a történelem, annak aktuális időszaka (politika), s egyáltalán a társadalmi élet formálásában? Egyáltalán, hiszünk-e abban, hogy valami rejtett értelme, célja van, s hogy holnap jobb lesz...!? Ez az alapkérdése Nagy László versének, ahogy Madách: Az ember tragédiája c klasszikusa is erre keresi a választ. Igen, itt tanultam meg hogy nem szabad hagyni, hogy a bármilyen eszményi múlt is felfaljon minket, hanem nekünk kell azt eltenni a megfelelő helyre, tömöríteni, becsomagolni az adott mappába... Ahogy azt teszi Nagy László is a levert forradalom után. Tulajdonképpen amit Madách leír 15 színben, azt ő versének 1-7. versszakába, mint egy történetfilozófiai vázlatba, belesűríti! Egy-egy költői képbe történelmi korszakokat csomagol be... Fussunk csak végig rajta: „Napvilág lánya...” - őskor (1.v.sz.), „Sugarak déli lantosa...” - hellenizmus (2.v.sz.), „Siralomvölgy” - középkor, „festmények rejtett mosolya” - reneszánsz (3.v.sz.), aztán jön a „lázadásokban lobogó” XIX sz -i polgári forradalmak kora (4. v.sz.), utána a „harcterek” és „hazátlanok” - I. világháború (5.v.sz.) „piaci csarnok...” - ez a kiteljesedő kapitalizmusnak felel meg (6.v.sz.) végül a „Béta-sugárban reszkető...” Hirosima-látomással napjaink atomkora fénylik elő... S az egész versnek a végső kicsengése, a történelem kataklizmáiból kifejlődő, kibontakozó emberi szellem diadala: „Felragyog az én udvarom...” (Ennél már csak az a jobb, ha az ember a történelem iránti bizalom helyett a történelem élő Urában vetett hittel tudja mondani, hogy „jöjjön el a te országod...!”)
Aztán Nagy Lászlónak ez verse arra is megtanított, hogy az élet mindig több síkon zajlik... Hogy abban a sivár, lehangoló, jövőt nem igen ragyogtató magyar valóságban is meg kell találni az életnek a többi, sokszor rejtett dimenzióit... A szellemit... (így kezdtem el többek között Nagy László mitologikus költői világával foglalkozni) A lelkit... (Ott jöttem rá, hogy a történelem Ura és az én személyes Istenem egy és ugyanaz!) Az érzelmit... („Egy a lényeg, Tamás, szeresd ezeket az embereket...!” - tanácsolta egy bölcs szolgatársam egyik ki(f)akadásom után...) Igen, az élet többsíkú! Ahogyan versünk is (legalább) három „rétegből” épül fel: egy heroikus, sámáni-mitologikus invokációból (mítosz), egy analizáló gondolati költeményből (történelem) és abból, amit én még 18 évesen, az érettségin nem tudtam, hogy ez egy szerelmes vers is egyben... (jelen) S a központi hősnek, a költői énnek e modulációi együtt adják ki annak a teljességét!
Szintén ennek a versnek a tanulmányozása tanított meg arra, hogy a forma és a tartalom az életben sem választható szét egymástól! Nagy László egyik legtudatosabban megkomponált, legarányosabb felépítésű verséről van szó. Jánosi Zoltán írja, hogy „a műegészet legfelsőbb szinten megszervező és tagoló erő a feltehetően Bartóktól tanult aranymetszés-törvény, amelyben a reneszánszban elnevezett létfejlődési szabály egzakt módon nyilatkozik meg.(...) A vers belső geometriai váza ugyanazt mondja, mint az eszmei-gondolati. Mindkettő az élet előremozgásának, fejlődésének koncepcióját jeleníti meg, azt sugallja, hogy legnagyszerűbb minőségének kibontakoztatásával az ember természetes küldetésének tesz eleget. A fejlődés spirálját képviselő törvény formai és gondolati mechanizmusa mintegy kényszerítő erőt is sugároz az ember felé, biztatást a küldetésre, mert a konkrét sorsot és az emberi történelmet egyetemes, hatalmas természeti erők lételvű mozgásrendszerébe ágyazza...”
Végül – bár ezzel kellett volna kezdenem- ez a költemény értette meg velem azt a talán rózsaszínű, szív alakú lufinak tűnő gondolatot, hogy az végső soron az élet egy nagy szerelem! Mert – most már mindenki tudja – ez a vers mindenek fölött egy szerelmes vers, vallomás, sőt, himnusz. A megszólított nő, akit a refrénben, mint az ókori Mária himnuszokban, litániákban a dicsőítő felsorolásokat refrénszerűen megszakító könyörgésben a költő Gyönyörűm-nek nevez, lehet egyrészt maga az élet, de úgy is felfoghatjuk, hogy „a teljes pozitív emberiség összegzését személyesíti meg...” (Görömbei András) Ebben a szerelmi himnuszban együtt van a szent és a profán, az eszményi nőalak magában hordozza „a reményt, az életkedvet, az erotikát, a felszabadultságot, a tündöklő életszentséget („legelső márványpalota”), a szakrális életteret, a titokzatos szépséget, a munkát, a szembeszegülést, a gyógyító erőt, az otthonteremtő biztonságot” (G.A.), mindent, ami kell ahhoz, hogy a mindenkori ember elmondhassa, hogy így, és csak így érdemes élni!
Amikor 29 évvel ezelőtt érettségiztem, nem tudtam, sőt, még Adorjánházán sem tanított meg Nagy László arra, hogy az – nevezzük így – életszerelemnek van egy mindennél csodálatosabb valósága: az, hogy az Isten halálosan szerelmes lett a bűnös embervilágba! Ezért küldte el hozzánk szeme fényét, Jézust, s engedte őt értünk halálba menni! Nincs ennél nagyobb önbecsülést, vigasztalást adó, több életenergiát felszabadító érzés: az Isten szerelmes belém...! S ezt nem lehet megmagyarázni, értelmezni, elemezni – még egy hittan érettségin sem...