Az egyetem saját lapja, a Yale Daily News tette közzé a hírt, hogy a „Bevezetés a művészettörténetbe – A reneszánsztól napjainkig” című tantárgyat a tavaszi negyedévben tanítják utoljára. Tim Beringer, a Művészettörténeti Tanszék vezetője szerint a diákság nemtetszésének adott hangot, úgymond „a nyugati kulturális kánon eszményítésével” szemben, mivel az a kánon „túlnyomórészt fehér, heteroszexuális európai férfiak műveiből épül fel”
A Metazin beszámol egy, a napjainkban zajló amerikai vitáról, amelyet az robbantott ki, hogy a világ egyik leghíresebb egyeteme, a Yale beszünteti művészettörténeti bevezető kurzusát azzal az indokkal, hogy az túlságosan „fehér”, „heteroszexuális” és „férfi-központú”. A szemle közli az eredeti hírforrást a Yale Daily News-ból, majd ismerteti az arra adott reakciókat a National Review-ban, a Spectatorban, a New York Post-ban és az Observer-ben. Csak az utóbbi lap veszi védelmébe a Yale kezdeményezését, míg az összes többi szerző élesen szembeszáll vele, nem fukarkodva az elítélő szavakkal sem (Sztálin a Yale-en, Barbárok a Yale-en). Mondhatnánk erre a vitára, hogy Amerika messze van, ha nem épp a minap hallottunk volna egy magyar közszereplőtől hasonlóan lesújtó véleményt a fehér, heteroszexuális, keresztyén férfiak újonnan kreált identitáscsoportjáról. Igaz, hogy Michelangelo szexuális identitása minimum kérdéses, de a Yale nézete szerint a fehér, heteroszexuáis férfiak csoportjába bőven belefér. Amiből csak az látszik, hogy az úgynevezett világprogressziónak a szálai összeérnek, hogy aztán egyetemes kulturális diktátummá formálódjanak.
Azzal a jelenséggel már nem is foglalkozom itt, hogy egy nyilvánvalóan balliberális, antirasszista kezdeményezés miként fordul át színtiszta rasszizmusba. Valamiért az antirasszisták mindig a rassznál kötnek ki. Hogyan lehet művészettörténeti alkotásokat aszerint megítélni, hogy alkotóik milyen származásúak? Márpedig a Yale most ezt teszi.
Ami sokkal érdekesebb, az a balliberális identitáspolitikának az a célja, hogy új és új identitáscsoportokat hozzon létre. Persze, történetileg kialakult stabil és hosszútávú identitáscsoportok mindig is léteztek, amelyek többnyire nemzethez és valláshoz kötődtek. De mára már az a helyzet, hogy alig lehet követni, hányféle, a hagyományos identitásokat átíró identitáscsoportnál tartunk, a különböző szexuális orientációktól kezdve a migránsokon át, a fehér, heteroszexuális, keresztyén férfiakig és nőkig.. Csak az látszik teljesen nyilvánvalóan, hogy a valamikor viszonylag egységes nyugati társadalmak, amelyeket a nemzeti eszme és a vallási hovatartozás tartott egybe, ma belülről darabokra hullanak szét, a különböző identitáscsoportok elismeréséért és elismertetéséért folytatott küzdelem már valóságos hisztériába csap át, s a világ egyre kaotikusabbá válik. Hogy ennek mi lesz a vége, nem tudni.
Az is nyilvánvaló, hogy míg az egyre szaporodó kisebbségi identitáscsoportok jogainak az előmozdítása és védelme elsőrendű célként tűnik fel a mai balliberális identitáspolitikában, addig az újonnan kreált „fehér, heteroszexuális, keresztyén férfiak”, identitáscsoportja úgy jelenik meg, mint maga a megtestesült gonosz, amely ellen küzdeni kell. Mint a Yale terveiből kiderül, a jövőben kutatni fogják „a művészet viszonyát a társadalmi nemek, osztályok és fajok kérdéseihez, valamint a nyugati kapitalizmushoz”.
Helyben vagyunk.
Létrejött a fehér, heteroszexuális férfiak identitáscsoportja is, amely ugyebár azért bűnös, mert megteremtette ezt az elnyomó nyugati kultúrát. S teszem hozzá: keresztyén kultúrát.(Milyen különös, hogy már kint volt a posztom, amikor megjelent a Mandineren egy Guardian cikk-ismertető, amelynek a szerzője Orbánt kritizálja. Benne egy ilyen moindattal: a kereszténység ma a "fehér ember" szinonímája. Nocsak. Ismét a "fehér ember", aki értelemszerűen keresztény.) Ha viszont így van, akkor kézenfekvő a következtetés, hogy eme elnyomó, patriarchális, kolonizáló kultúrának az alkotóit és alkotásait is újra kell írni a kollektív emlékezetben. Mert ez a nyugati kulturális emlékezet teremtette meg azt az igazságtalan kánont, amelynek alapján értékítéletet mondunk szellemi teljesítményekről. S aki ezt a bűnös részrehajlást elkövette, az a fehér ember. Itt az ideje újraértelmezni a nyugati művészet fogalmát, s azt vizsgálni, hogyan is kötődik az rasszhoz, nemekhez, osztályokhoz. Mi több, a kapitalizmushoz. Ezzel ugyebár minden meg van kérdőjelezve, idézőjelbe téve, hogy aztán az átláthatatlan identitás-kreálmányok dzsungelében ne maradjon semmilyen átfogó, belső társadalmi kohéziót teremtő identitás. De ugyebár a forradalmárok maradnak, akik valamikor egységes társadalmakat darabjaira szednek szét egy irrealisztikus eszme jegyében. S mint ezt itthon is látni, az eszme terjed. Világ proletárjai egyesüljetek! Ismerjük ezt.
Most már csak az a kérdés, mi folyik itt? Nehéz nem arra gondolni, hogy a nyugati kultúra önfelszámolási folyamatának lehetünk a tanúi. Mindez természetesen a világ „megjobbítása” érdekében. Valamiért ez az agresszív, hiszteroid forradalmi hevület nem bír csillapodni.
Azt kell mondjam, ez az egyre terjedő nyugati öngyűlölet és önutálat, ami látszólag nagyon-nagyon forradalmi, már lélektani magyarázatot igényel. Valami nagy baj van itt, az biztos.