Az állami kollégiumban kevés hely volt, ezért szükségesnek látszott egy kollégium, amelynek a szellemisége magyar és a megmaradást szolgálja. 1999-ben nyújtottak be kérvényt az Apáczai Közalapítványnak. Nagy Margit nem akarta, hogy a pedagógusszövetség legyen a tulajdonos, félt ugyanis, hogy ha megszüntetik az egyesületet, akkor elveszik a kollégiumot. Ezért Béres Károly, az akkori maradéki lelkész írta alá a kérvényünket. Azóta a VMPE-nek szerződése van a Maradéki Református Egyházzal, hogy ők működtetik a kollégiumot és nem fizetnek bérleti díjat az egyháznak, azaz a tulajdonosnak.
Jó néhány éve már annak, hogy a Kárpát-medence magyarságának felfedezése vágyában eljuthattunk egy busznyi néppel a Vajdaságba, Szerémségbe, sőt a szerb fővárosba is, ahol nemzeti színű szalagos koszorúnkat, amelyet az akkor kerekévfordulós Hunyadi János emlékére hagytunk az egykori Nándorfehérvár várában, két hónappal később egy konferencián résztvevő gyülekezeti tagunk még ott talált. A többnapos kiránduláson az egykori Magyar Királyság déli védvonalait bejárva vált élővé az a sors, amelynek csak írásos nyomai tanúskodnak a Huszita-bibliában vagy egy-egy várromban arról, hogy valaha ez a vidék magyarok lakta településekkel volt tele.
Jelképes a legdélebbi szerémségi magyar református falu nevében is: Maradék. Története is az. A Szerémség mediterrán érintettségű dombjainak tőkéiről szüretelték Mátyás király asztalára egykor az ünnepi borokat, ma pedig úttalan utakon kell keresni a magyart. A 20. századvégi délszláv háború nem kedvezett a magyar közösségnek, tömbjében megritkult, ugyanakkor megmaradt közösségek valami kivételes szívósságot tanúsítva szeretnének megmaradni és gyermekeiket megtartani. Az említett kirándulás egyik áldása volt, hogy előre leegyezetett szállásfoglalásunkat egy gazdag nyugati vadásztársaság túlfizette, így elestünk attól. És akkor egy református lelkész közbenjárására Újvidéken, az akkor induló Apáczai diákotthonban kaptunk szállást meglehetős szerény körülmények között. Kevés zúgolódótól eltekintve a társaság nagy része örömmel fogadta a diákszobák puritánságát s az ágyak keménységét. Mire elfészkeltük magunkat első este, időbe tellett, de maradt annyi erő és kíváncsiság, hogy az intézet igazgatónőjét, Nagy Margitot kérdezni tudjuk, aki készséggel mesélt életéről és a kollégium történetéről, amelyet a háborús borzalmakból való ébredés hívott életre, hogy a magyar szó ne vesszen el Újvidéken az odakerülő magyar gyerekek szájából. Mi több, visszakerüljön a nyelv által az ősök öröksége oda is, ahol a szórványból érkezők már nem tanulhattak anyanyelven és a saját kultúrájukat sem ismerhették. A kollégium akkor kis magyar sziget volt, reménység szerint marad is sokáig.
Ki Nagy Margit? Hétköznapi hős. Pedagógus, rádiós. Lázongó, aki Erdélyt hagyja oda az 1970-es években egy nagy szerelemért. Hívő létére ateistához megy feleségül. Református paplány, akinek évekig nincs igénye templomba járni. Szólni az újvidéki rádió mikrofonjából tud a nyilvánossághoz. Édesapja sírba viszi szomorúságát, mikor nemsokára beköszönt a délszláv testvérháború. Férje meghal, s ő fiával marad a rettenetben. Fiát kimenti az anyaországba és ő a Szerémség árva népéhez elindul az evangéliummal. Évtizedek pernyéje alól felizzik az erdélyi hit parazsa. Palást és teológiai képzettség nélkül prédikál Maradékon. Járja a Délvidék falvait, hitet önt az emberekbe, keresi annak lehetőségét, hogy hogyan tudna tenni azokért, akiknek kisebbségi sorsát választotta egy másik kisebbségből. Édesapja öröksége, aki egykor Kolozsvár Hídelve nagynevű lelkipásztora volt, amúgy egy régi erdélyi ároni család sarja, akikből tellett végig a Maros és Szamos mentére, a teológia tudományos művelésére és a közegyházi áldozatvállalásra, nos, ez az örökség egyszerre életté lett. Nagy Margit nem ismerte a lehetetlent. Nem sírt, nem átkozódott, imádkozni kezdett és szolgálni. Istennél kezdte a szolgálatot. S aztán áldás fakadt imádsága nyomán.
Erdélyből magával vitte nagybátyja első világháborús naplóját, sajtó alá rendezte és kiadta ezt az irodalmi értékkel is bíró páratlan kordokumentumot. Aki elolvassa, kezdi megérteni a történelem nemzetkarakterológiai aspektusait, az angol világbirodalmi tudatot, az orosz bolsevizmus kegyetlenségét, a monarchia hadseregének szláv árulásait, a cseh-másutasságot, a porosz fegyelem mibenlétét, a társadalmi különbségek barakkokban is megmaradó válaszfalait, a magyar széthúzást, a székely elmésség mindenkori megnyilvánulását és a szülőföld mindenek fölötti szeretetét. Nem tudom, meddig babusgatta Nagy Margit ezt a kéziratot és mennyire hatott rá az a családtörténet, amelynek maga is örököse lenne. Nem készült a szerepre, mégis a mindennapok hithőse ő, a református helytállás csendes napszámosa. Ritkán fény is esik rá. Megérdemli. Hite, kitartása és munkája lassan beérik. Látni és láttatni kellene ilyen életutakat és példaképeket: a krisztusi áldozatvállalás napszámosait. Az apostoli bizonyosságot, hogy „a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban”.
Kívánhatnánk-e többet, minthogy az Apáczai kollégium nemcsak a magyar fiatalságnak, hanem a krisztusi hitnek is egyik vajdasági szigete legyen.