A 32 éves Gecse Balázs Gergőt, aki ökrös szekérrel, egy kutya és négy szarvasmarha társaságában járta a világot, a helyi sajtó szerint vasárnap reggel fél kilenckor halálra gázolta egy idős sofőr délkelet-Franciaországban, Villard-Bonnot közelében – írja a 444.hu. Gecse az ekhós szekere mellett ballagott éppen, az út belső oldalán, amikor az állítása szerint a napsütéstől elvakult, szemből érkező autós elcsapta.
A móri születésű Gecse Balázs Gergő 18 évesen, miután leérettségizett, az egyetemi felvételi helyett épített magának egy ökrös szekeret, fogott egy tangóharmonikát, 2 kecskét és 1 kutyát és elkezdte járni az országot. A vele utazó állatok cserélődtek, de ő 2004 óta folyamatosan úton volt. Néhol alkalmaként munkát vállalt, mivel értett a fafaragáshoz, az asztalosmunkához, a patkoláshoz, a bőrművességhez, a nemezeléshez, a kötélveréshez és az állatokhoz is, ebből keresett némi pénzt, egyébként a kenyerét is maga sütötte a szekéren.

Meghalt a leghíresebb magyar vándor - zoom.hu

Úgy gondolom, van abban valami jelzésértékű, ha egy alapjában véve egyházi, közéleti blogban olyasvalakiről lesz szó, aki tulajdonképpen kivonult a világból, a társadalomból. Nem dírrel-dúrral, mint előtte már annyian, hanem csak csendesen, mosolyogva. Volt valami szimbolikus abban is, ahogy meghalt: a civilizáció, a rohanó világ könyörtelenül elgázolt valakit, aki ment a maga tempójában, a maga kis mobil gazdaságával, sajátos hangulatú mikrovilágával, romantikus ekhós szekerével... Nézem a róla készült Pusztán a vándor c. kisfilmet, s azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, hogy már találkoztunk... Igen, ismerős ez a nyílt tekintet... ezek az álmok, mintha már az én szememre is rászálltak volna... az elvágyódás... hogy de jó lenne a társadalom szélén, mégis az élet közepe, igazi értelme és célja felé, boldogan, szabadon, menni, menni, menni...

 

 

Igen, jelképes volt a halála, s persze, az élete is... Ahogy élt, bátran, szabadon... Ahogy elindult 18 évesen, merthogy „mindenféle álmok voltak a fejemben...” Pedig felvették Kaposváron az egyetemre, állattenyésztő mérnök lehetett volna, de ahogy mondja, „vannak ott már elegen...” Nem a semmiből jött ez az elhatározás: 12évesen látott ír vándorcigányokat, kézműveseket. Irigységgel és vágyakozva nézte az ő sajátos életformájukat, ahogy táboroztak, énekeltek a tűz mellett... Aztán egy napon ő is elindult. „Túl nagy a világ ahhoz, hogy egy helyben üljek...” Két lóval vágott neki a nagyvilágnak, egyiken ő ült, a másikon a cuccait vitte...

Ahogy élt, természetesen, harmóniában a természettel... A két lovat idővel felváltották az ökrök. „A ló mindig elszalad, az ökör komótos, ballag... szilaj állat, kicsi a takarmányigénye... nem kell neki istálló, télen is lehet utazni...” Pereg a film... Gergő épp  egy Bürök nevű ökréről beszél, aki reggel, mikor megkapja a táplálékát, nem esik egyből neki, hanem néz a gazdira... „Alig várja, hogy szeretgessem...” - mondja, s tényleg minden mozzanatán látszik, hogy nem a kamera kedvéért csinálja azt, amit csinál... S ott vannak a többiek, szamár, kecskék, kutyák, egész állatsereglet...

Megnézem még egyszer a filmet. Azon kapom magam, hogy jegyzetelek. Erre a fiúra oda kell(lett volna) figyelni... Amiket mond és ahogy beszél, bölcsen, egyszerűen, szeretettel... Amikor például azt ecseteli, hogy miért szeret jobban egyedül utazni. „Jobban meg lehet ismerni az embereket. Kiderül, hogy ez a régifajta vendégszeretet megvan az emberekben. Csak megfelelően kell érkezni hozzá... Ez az, ami nekem való...” Egyértelmű, hogy nem egy magának való remete volt Gergő, hanem aki szívesen hallgatta az embereket, s ő is örömmel mondott például meséket a hozzá verődő, kíváncsi felnőtteknek, gyerekeknek. Amikor az anyagiakról esett (volna) szó, nekem a görög filozófus, Szókratész ugrott be, aki azt mondta a mindenféle árucikkel zsúfolt athéni piacon, hogy „már látom, hogy mennyi mindenre nincs szükségem...” (nesze neked, fogyasztói, jóléti társadalom...!) Gergő pedig: „Nem kell sok minden az úthoz, nincs nagy igényem, csak ennem kell... Meg a jószágoknak legelni... egy hely, ahol tábort verek, és kész...  ott már otthon vagyok... ugyanaz az ágyam...” A riporter nyilván arra is rákérdezett, hogy miért és meddig még egyedül...? Erre nézve mondja: „Csak úgy lehet, hogy ezt valaki szereti, ha csak tűri, úgy nem megy...” S hogy létezik-e olyan hölgy, aki társa lehetne és vállalná ezt a nem mindennapi életmódot...? „...még nem találkoztunk...” Végül a végső kérdés, hogy hová is megy, mi élete célja...? Itt egy keleti bölcset idéz: „Az utazás maga a cél...!” Nekem pedig egy bibliai ige jut eszembe: „Mert nincs itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” (Zsid. 13, 14) Magyar vándor, Isten veled!