– Milyen nyelven kellene beszélnie ma a kereszténységnek?
– Egyre inkább úgy érzem, hogy a szépirodalom lesz a vallás nyelvezete. A költők, írók azok, akik képesek úgy szenvedni, hogy arról Weöres Sándor azt írja a XX. századi freskóban: „szurokba hempereg, és meggyújtja magát”, az ordítása pedig számunkra zene. Ők képesek megragadni valamit a jelen lévő titokból, és megpróbálnak olyan szavakat találni, amelyekkel az isteni kifejezhető.

MÁTÉ-TÓTH ANDRÁS: A SZÉPIRODALOM LEHET A VALLÁS ÚJ NYELVEZETE - magyaridok.hu

Bevallom betyárosan, ezen még nem gondolkodtam... De ha hirtelen elém tennének egy mikrofont, hogy mondja már, uram, ön szerint milyen hangon, nyelven kellene a jövőben az egyháznak megszólalnia, akkor nagy ijedtemben bizonyára ilyeneket mondanék, hogy... hát az utca nyelvén, hogy mindenki értse... Esetleg a média nyelvén, hisz a mai modern kommunikáció már igencsak ebben a közegben zajlik... Vagy -nyakkendőmet megigazítva, öntudatosan kihúzva magam...- a tudomány nyelvén, merthogy mégiscsak racionális lények volnánk, illetve azért próbáljuk tartani a lépést a világgal... Bár... azt a választ is érdemes lenne végiggondolni, hogy az egyháznak-vallásnak minden korban meg kell találnia a maga saját, vagy éppen az előbb felsorolt területekről összecsipegetett szavait és kifejezőeszközeit... Dehogy a szépirodalom...? Ez nem jutott volna eszembe... Pedig nagyon szeretem, különösen a magyar költészetet, benne Weöres Sándort is, a XX. századi freskót, a felhőkakukvárral...

 

 

Megint csak találgatni tudok, hogy Máté-Tóth András miért éppen a szépirodalmat jelölte meg a vallás zászlóshajójának... Talán az egyetemessége miatt, hogy azt iskolázottságtól, általános műveltségtől függetlenül azért mindenki érti vagy éppen érzi, hogy miről is szól egy-egy irodalmi mű... De az is lehet, hogy éppen a szubjektivitása, „rugalmassága” teszi alkalmassá erre a szerepre! Azaz mindenkinek mást mond egy-egy alkotás, vers, kép, hasonlat, szó, lehetővé téve ezzel abszolút személyre szabottá tenni, alakítani az üzenetet, a kérügmát... Szemben a „tömegre fókuszáló” jelszavakkal, melyek ellen Weöres éppen ebben a versben emeli fel a szavát... Vagy éppen meg lehet említeni az esztétikumot is, mint lelket felemelő erőt... Aztán a katarzist, a megtisztulást... Véleményem szerint minden jó irodalmi műben benne kell hogy legyen ez a töltet, dózis, potenciál - keresgélem a megfelelő,ideillő szót...- ami majd egy idő után az olvasó-hallgató szívében hatni kezd, dolgozni, tisztítani... S nem csak a drámákban... S ha már a magasba szárnyaló lélek után annak mélységeit kezdjük boncolgatni... Arra is gondolhatunk akkor, hogy a szépirodalom képes nyomon követni és megfogalmazni titkos, misztikus üzeneteket, feltárni a rejtett egyéni és kollektív tudatalatti világot is... Hogy mi mozgatja belülről az embert, a világot...? Miért éppen a szépirodalom...? Meglátásom szerint leginkább a komplexitása miatt... Hogy egyszerre tudja a valóságot ábrázolni, ugyanakkor képes az elvonatkoztatásra is, az álom vagy éppen egy vízió megrajzolására... Ahogy azt teszi a Máté-Tóth András által említett versben Weöres Sándor is...

Kezdjük rögtön ezzel a felhőkakukvárral... Weöres Bábel-tornyával, mint a modern civilizáció illúziójával... Hihetetlen, mennyi feszültség tömörül ebben a képben... A megfoghatatlan (felhő) és a stabilitás (vár), az ideiglenesség (kakuk...) és az állandóság, a magasság és a mélység („alatta felgyűlt ganaj”; lenti mocsok, szurok), a kollektivitás és az individualitás („én”, „enyém”, „nekem”, „az én kincsem”, „az én lázam”,”az én üdvöm”), a háború- és a békeállapot stb. között. S hogy ezek mennyire mai, valós ellentétek és problémák, elég ha csak az űrkutatási programokra, a fenyegető ökológiai katasztrófákra, a migránsválságra, a széttört világképre vagy éppen az atomjaira hullott emberi társadalomra gondolunk, akár József Attila szavait is idézve: „Széthull a világ millió darabra, mint esőben a vályogkalyiba...”  Minden benne van a felhőkakukvárban...

Valóság és vízió... Nemcsak a fellegekbe fészkelő, s a kárhozatba zuhanó emberiséget, hanem a megmentettség és a megváltás (áldozat) szükségességét is gyönyörűen festi le a költő, amikor a szurokba hempergő és magát meggyújtó „eleven fáklyáról” beszél, aki kiutat mutat az embereknek... Mi természetesen itt Jézus Krisztusra, a világ világosságára, ill. az Ő helyettes áldozatára gondolunk, de úgy is helyénvaló az értelmezés, ha általánosságban a keresztyénségre, mint másoknak is irányt mutató, önfeláldozó és az irgalmasságot gyakorló mozgalomra, intézményre, emberekre értjük.

Szintén találó a versben a különböző angyalok eltűnése, a Biztonság, a Szabadság, az Igazság és a Háború angyaláé... Ezeket akár egy-egy politikai- és ideológiai jelszó megtestesítőinek is felfoghatjuk, s itt sem nehéz aktualizálni a mai állapotokra, világ-helyzetre... Az is jellemző, hogy egy valaki marad, éppen az Undor angyala, a „tétlen, közönyös lélek”, aki „lábával harangoz a kutyáknak, vagy fütyülve a romokra vizel...” Egyúttal ez az „angyalnélküliség” állapota jól kifejezi napjaink spirituális vákuumát is. Az ateista világszemlélet, az „Isten halála – ahogy Eszterházi Péter fogalmaz a Hrabal könyvében – sajátos helyzetbe hozta az angyalokat...” Nincs többé helyük, feladatuk az világmindenségben, nincs kinek halleluját zengeni, nincs kiknek vinni az örömhírt...

Bár Weöresnél hiábavaló az „eleven fáklya” áldozata, s meglehetősen tragikus „világ vége-hangulattal” fejeződik be a látomás, az utolsó képben -már csak a többértelműsége miatt is - azért még vannak reménysugarak... „Az undor angyala egykedvűen játszik a rom felett. Vár.” Az egyik az, hogy ez a kép a rommal, illetve korábban a jelszavak, inkább a vers keletkezési idejének (1946) és körülményeinek (II. világháború, kommunizmus) a lenyomata, semmint jövőkép... A másik, hogy a játszó angyal képe, maga a játék az a transzcendencia jele, a valóság felfüggesztése, jelzőfény a túlsó partról...(Nyíri Tamás) A harmadik pedig, hogy a vár-szót lehet igeként és főnévként is értelmezni...

De tudjá(to)k, mit? Itt az egész vers... Nekem ezek a gondolatok, képek, üzenetek voltak belőle fontosak, de biztos vagyok benne, hogy mindenki talál benne olyat, ami neki, csak neki szól...

XX. századi freskó
Felhőkakukvár
háromezer éve telik díszekkel és lomokkal,
nagy ládákkal -- felirásuk: "én!" "enyém!" "nekem!" "engem!" s falát mindenfelé kinyomta "az én kincsem", "az én lázam", "az én üdvöm", végre felbillent
s az alatta felgyűlt ganajba zuhant.

Lakói
a lenti mocsokban hemzsegnek,
nem értik mi történt velük, nem látnak az éjszakában, jajgatva vergődnek a szeméten, vagy futkosva, egymásra tiporva cipelik törött, recsegő holmijukat,
vagy építeni akarnak, a törmeléket dúlva --

De van aki lát közöttük
és szurokba hempereg és meggyujtja magát hogy azok is lássanak: kétségbeesett világosság, eleven fáklya!

Páran rámutatnak: "Ni, a bolond,
szurokba mártotta magát és elhamvad,
ahelyett hogy menteni segítene."
Mások kiáltják: "Az ő fényénél látunk!"
és még gyorsabban húzzák-vonják a törött lomokat.

Mit látnának? mit mutatna nekik az eleven fáklya?
a törmeléket, a trágyát,
és fölötte a fekete semmit,
honnan már hiányzik Felhőkakukvár
és eltűntek az angyalok, a Biztonság, a Szabadság, az Igazság Angyala, meg a többi, még a Háboru Angyala is (mert amit ezek háborunak néznek: egymásba botlók szüntelen marakodása a sötétben; hol már az idő, mikor hadat indított a szabad elhatározás?) s még a Gyűlölet Angyala is (mert mindenki annak bokájába mar, akiébe bír; de hol az igazi gyűlölet már?)

Az égen egy maradt: a tétlen, közönyös lélek,
az Undor Angyala. Mert már csak az utálat, melynek lelke van.

Ha látnának az eleven fáklyafénynél: őt látnák, az Undor Angyalát amint lábával harangoz a kutyáknak, vagy fütyülve a romokra vizel, s nem hinnék hogy angyal, hogy az alakot váltott szeretet, mely inkább mosolyog mint haragszik. S ha közelről látnák: nem hinnék hogy az Undor Angyala, mely oly szép, mint az a nő, kit álmunk legmélye hord, a gyilkos megrészegül tőle, vágytól zokogva öklére borul, fogadkozik, s a tiszta is megdöbben előtte: mi a szépség, hogy íly sodra van?

S az üvöltve lobogó fáklya, s e végső édesség: ugyanegy.

Ha kérdik őt -- felel:
"Ne fontoskodj." Ajkát biggyesztve szól: "Ne fontoskodj." Harmadszor is azt mondja: "Ne fontoskodj." S elhallgat.

Az eleven fáklya körbe-szalad és ordít:
"Hallottátok-e: ne fontoskodjatok!
E két szó a nektek röpített ige, e két szó a Nagy Könyv, e két szó, mely a világ rángását feloldaná!
Ne fontoskodjatok! Ne akarjatok zászlót lengetni,
építő, romboló, mentő mozdulatokkal hadonászni,
hagyjátok a jelszókat, fontoskodó elveket, rángató eszméket!
Halljátok: semmi előnyt ne kivánjatok,
előny értékében ne higgyetek,
s lemállik rólatok a százféle téboly, mely mind előnyt kinál és olyanok lesztek, mint a szívverés: nyugalma működés, és működése nyugalom."

Igy kiált az eleven fáklya, végre összeroskad,
száján dül a pernye, a korom,
még csontja is fekete.

Az Undor Angyala
egykedvüen játszik
a rom felett.
Vár.