...az igazságügyi miniszter kijelentette, hogy persze nem helyes életveszélyesen megfenyegetni valakit, ámde a vallásgyalázás a lelkiismereti szabadság megsértése, ami pedig tűrhetetlen.
Nem hoznám elő ezt a történetet, ha nem lenne éppen a mai, liberalizmus uralta Európára annyira jellemző. Mert milyen is a mai Európa? Az emberi jogok, az emberi méltóság védelmétől hangos. Itt ugyebár „alapértékek” vannak, amelyeknek nevében valakiket mindig meg kell védeni. Európa már-már a megvalósult tökéletes humanizmus mintakontinense, ahol szigorúan lecsapnak az egyetemes emberi méltóságot ért bármely sérelemre. De sajna, rendre az derül ki, hogy a különböző sérelmek és érzékenységek valamely rejtélyes oknál fogva mégsem esnek azonos súlyú elbírálás alá. Vannak csoportok, amelyeknek az érzékenysége sokkal jobban számít, mint egy másiké. S ami a legabszurdabb, hogy a többségi társadalom érzékenysége számít a legkevésbé. Erről szól Mila története, amelyet a Metazin jóvoltából volt szerencsénk megismerni. Az üggyel az Origo is foglalkozott itt és itt.
Mila egy francia diáklány. Leszbikus. Történt, hogy egy muszlim fiatalember elkezdett felé közeledni az interneten, mire a lány őt visszautasította. Szerencsétlenségére azt is elmondta a fiúnak, hogy nem ért egyet az iszlámmal, sőt szerinte a Korán „gyűlölettel van tele”.
Szegény Mila. Nem tudta, mibe nyúl bele. Az iszlám, főleg annak szélsőséges formája, nem játék. Az iszlámban még van értelme a blaszfémia fogalmának. Európai lévén, szegény Mila honnan is tudhatná, hogy vannak kultúrák, vallások, amelyekben az igazságkérdés élet-halál kérdése. Egy európai posztmodern már el sem tudja képzelni, hogy vannak hitek, amelyeket halálosan komolyan vesznek. Szó szerint. Fenyegetések özönét kapta, köztük olyan meggyőzőt is, hogy elmetszik a torkát. És nem azért, mert a torokmetszéssel fenyegetők egytől egyig bűnözők lettek volna. Csak egyszerűen bizonyos világnézeti konfliktusok lerendezésére, tisztán morális alapon, más eszközrendszerük van – hogy finoman fejezzem ki magamat. Elég volt csak a Koránt szidalmazni. Európában brutális módon ki lehet végezni egy keresztény papot a saját templomában, meg se nyikkanunk. Mert mi humanisták vagyunk, ugyebár.
Az ügy kipattant, az iskolának is állást kellett foglalnia. Mit gondol az olvasó, hogy döntött az iskola? – Úgy, hogy Milát eltanácsolták, mi több, egyetlen iskolát sem talált, amelyik át merte volna venni. El kell ismerjük, ez a szélsőséges torokmetsző megfélemlítés elég nyomós érvnek bizonyult a hitvita eldöntésére. Az egész tankerület rögtön tudta merre van előre, s úgy megijedt, hogy meg sem ismerte Milát. De ez a kis abszurd itt nem ért véget.
Csendőrségi ügy lett belőle, s mint ahogyan ez Európában, az ”alapértékek” kontinensén világnézetileg elvárható, az igazságügyi miniszter a torokmetszéssel fenyegető muszlimok pártját fogta, mondván, hogy Mila vallásgyalázást követett el, s ez a lelkiismereti szabadság megsértése. Nocsak. A miniszter asszony megvilágosodott. A muszlim fiatalok eléggé sajátos érvekkel, de eszébe jutatták, mi az a blaszféma. Állásfoglalása nyomán óriási felzúdulás tört ki, megszólalt a populus, mire visszavonta döntését, s a diáklány elleni eljárást is felfüggesztette. Amiből csak az látszik, mekkora szakadék tátong a liberális "értékelvű" gondolkodás dogmái és az istenadta nép normavilága között. Baj lesz még ebből, ezt már Petőfi is megmondta.
S mint megtudjuk, a baloldal, a nagy emberjogi és LMBTQ harcos, végig hallgatott, miközben a jobboldal állt ki a leszbikus Mila mellett.
Az Origo idéz Éric Zemmournak a Le Figaróban megjelent cikkéből. A szerző nem véletlenül Európa egyik legbefolyásosabb konzervatív publicistája. Zseniális tömörséggel írja le a lényeget: „Mostantól van olyan, hogy Mila előtt és Mila után. Ez a fiatal lány nagy valószínűséggel nem érdemli meg sem a túlzott figyelmet, sem a teljes érdektelenséget. Ő csak korának tinédzsere. Kifejezésmódja közelebb áll a rapper-böfögéshez, mint Chateaubriand prózájához. De szerencsétlenségére - és a mi okulásunkra - ő nem Franciaországot, a rendőrséget vagy a katolicizmust sértette meg, hanem az iszlámot. A többit kitalálhatjuk.”
Okultunk -üzenhetjük Zemmournak. A mai Európában vannak csoportok, amelyeket lehet sértegetni, s vannak, amelyeket nem. Például nyíltan lehet sértegetni a nyugati fehér kereszténységet. Ebben az esetben azok érzékenysége nem számít, hiszen szólásszabadság van. Ha viszont valaki az iszlámot sérti meg, akkor vallásgyalázást követ el, s a muszlimok lelkiismereti szabadságába gázol. Ebben az esetben nem érvényes a szólásszabadság elve. S hogy mikor éppen melyik emberjogi elv érvényesül az ítéletben, azt az uralkodó ideológia sajátos jogértelmezése dönti el. S valahogy ez a liberális ideológia, amely az emberi jogok egyébként szép eszméjét kisajátította, mindig tudja, hogy a többségi társadalom érzékenysége nem számít.