Mi, állampolgárok, a mindenkori kormány számára statisztikai adatok vagyunk, a gyermekeink pedig „közjavak”. És ez így helyes. Azért tartjuk az államot, hogy nagy egészben, távlatban gondolkozzon. Az államnak tehát nincs, nemigen lehet lelke, csak esze. Az ész pedig azt diktálja, hogy szülessenek gyerekek. Ez az állam számára alapvetően gazdasági szükségszerűség. Punktum. Minden normális kormány próbálkozik tehát – igen, a haza érdekétől vezéreltetve – a gyermekvállalás ösztönzésével; pótlékot ad, adókedvezményt, CSOK-ot biztosít és reklámokat gyártat. Keresi az eszközöket. Ennyi a sztori.  

Bódis András: D. Tóth Krisztának és a HVG-nek szeretettel - valasz.hu

Családbarát ország – ez áll rajta.
Tessenek már megmondani nekem, mit jelent az, hogy család? A két felnőtt két gyerekkel, az család. Persze nem annyira, mint két felnőtt három gyerekkel. És ha a két felnőtt egy gyerekkel valamiféle pária, másodrendű család, ahol rosszabb emberek nevelkednek, mint az előző kettőben, akkor a két felnőtt gyerek nélkül, az micsoda? Semmise. Nulla. Nyilván.

D. Tóth Kriszta: Na, most már tényleg szálljatok ki a méhemből - és a gyerekem fejéből!  - wmn.hu

 

Bódis András rövid blogbejegyzése annyira tökéletes, hogy ahhoz nem igazán van mit hozzátenni. Ami miatt mégis megteszem, az D. Tóth Kriszta karácsony előtti írásában (többek között erre reflektált Bódis András) olvasható kérdés: mit jelent az, hogy család? Azt hiszem, éppen ideje végre a családról beszélnünk.

Kriszta szerint ne az állam mondja már meg, mi a jó valakinek. Se azt, hogy mi a család, ki a jó ember, és pláne ne üzenje, ne sugallja, hogy aki egyke, vagy nem szül eleget, az kevéssé jó ember. Vagy éppen „semmise. Nulla. Nyilván.”

Szerintem az állam nem mond ilyet, sőt, semmi rosszat nem mond. Csupán érvel a testvér, ha úgy tetszik, a három gyerek mellett. Nem minősít, nem osztályoz. Értem az állam érveit, és egyet tudok vele érteni, lásd mellékelten Bódis András bejegyzését. Az államnak demográfiai, vagy inkább adófizetői szempontból teljesen igaza van, én pedig most merészelek örülni, hogy ennek okán is beszélünk a családról, ők pedig a maguk kormányzati eszközeivel megpróbálnak valamit tenni. Nyilván nem elegendő, nyilván kevés, nyilván olyan nem lesz, hogy mindig, mindenkinek jó legyen, mégis, értékelem a törekvést, és őszintén drukkolok annak, hogy több gyermek szülessen, és annak is, hogy a család, a gyermek, az anyaság fogalmai pozitív üzenetet hordozzanak.

Engem kifejezetten üdít, ha valaki végre a testvért, a családot helyezi a középpontba, legyen szó akár magáról az államról. Persze, tudom, nem szerencsés, ha ebben a szuperfüggetlen és nagyon modern gondolkodású világban az állam merészel olyan, egyesek szemében indulatot, dühöt kiváltó témák felemlegetésére, mint a család és gyermekvállalás, pláne azt kimondani, hogy családbarát ország, hiszen ezt egyesek a saját méhükbe való beavatkozásnak tekintik. (Itt csak család és életellenes szerepeket és formációkat szabad, sőt kívánatos reklámozni, azzal ugye, nincs semmi baj. Nem indulatból, inkább töprengve írom: azokon Kriszta sem háborodik fel, hiszen az európai, az trendi, az haladó, ellentétben a magam áporodott, kormánybérenc és velőtrázó álláspontjával.) Mégis, szükség van rá, hogy ennek kapcsán a testvérről, a férfi-, a női-, és a gyerekszerepekről, és úgy általában a családról beszéljünk. Kell, mert a család, mint intézmény válságban van, a közgondolkodás sok esetben kifejezetten családellenes, a társadalmi berendezkedésünk nem preferálja, ha valaki édesanya, kevés a családbarát hely, így pedig borzasztóan nehéz jó apának/anyának lenni. 

Egyfelől nehéz helyt állni odahaza anyaként, apaként, különösen úgy, ha az ember mondjuk csonka családban nőtt fel, és nem tudta eltanulni az anya vagy apaszerepet. Sok, ma már szülőképes korban (már megint egy cenzúrázandó kifejezés) lévő férfi és nő szülei is elváltak, talán testvérük sem volt, nem volt kitől tanulni. Ráadásul a környezet sem segít: ha gyereked, pláne gyerekeid vannak, véged, vannak helyek, ahol az esélytelenek nyugalmával indulsz, gyerekes-sokgyerekes család vállalása sokszor anyagi hátrányt jelent, emellett még be is szólnak páran, nem lesz-e már elég ebből a sok gyerekből, vajon hányat akartok még? Családfőként, anyaként jelesre, de legalább elégségesre vizsgázni, emellett hozzájárulni a családi költségvetéshez és helyt állni a munkahelyen úgy, hogy sok munkahely kifejezetten ellensége a családnak, sőt, a saját magunk által vállalt, álmodott hivatásban is feljebb lépni, millió kísértés közepette hűségesnek maradni – ez aztán a kihívás egy férfinak, nőnek. Szóval Krisztával ellentétben én azt állítom, hogy jó, ha családbarát országról beszélnek, még jobb, ha tesznek is érte. Minden vágyam, hogy efelé közelítsünk. 

Mit jelent az, hogy család? Beszélgessünk róla!

Család te vagy és a szüleid, ha még velük élsz. Ha van társad, akkor vele vagytok ketten a család. Ha gyermeked, netán gyermekeid vannak, akkor az még jobb. Ha egyedül él valaki, az nem család, az inkább egy ideiglenes állapot, amit teljesebbé tehet egy igazabb közösség, a testvéreid vagy éppen a barátok, mindazok, akik melléd állnak a bajban. De nem pótolhatja a családot, amire igazából minden egyedül élő vágyakozik. Mert nem jó egyedül.

Családban élni sokkal jobb. Ezzel persze nem akarom megbántani a szingliket és az egyedül élőket. Sőt, nagyon hálás vagyok azért, hogy nekem lehet családom. Még akkor is, ha a családban néha nagy veszekedések vannak, ajtócsapkodások, haragszomrádok, férfi és női hisztik (előbbit üvöltésnek nevezi a szakirodalom), folyton valamit venni kell és sok a kompromisszum.

Ha az embernek van társa, akkor az sokkal jobb, mintha nem lenne, és neki kellene kihúznia a kukát a kapu elé, kiállni az autóval vagy éppen megenni a karácsonyi bejglit újév után két nappal. Nem jó az embernek egyedül lenni – társ, különösen házastárs nélkül nem igazi, még akkor is, ha az önző én mindig megpróbálja felülírni a szülői és házastársi ösztönt, néha nem is sikertelenül.

Ha a társadnak és neked van gyereked, az sokkal, de sokkal jobb, mint ha nincs. A gyerek az élet, ha egy nő gyermeket hoz a világra, az maga az áldás. Sajnálom, ha valakinek nincs gyermeke, ha nem akar, vagy ha nem lehet, vagy ha nem elég bátor ahhoz, hogy örökbe fogadjon. Ha neked valamilyen isteni csoda folytán több gyermeked is született, akkor legyél nagyon hálás. Testvérrel több lesz a gyermeked. Nem tudom, mennyire igaz, hogy a testvér a legtöbb, amit adhatsz a gyermekednek (nekem azért van pár megoldásom még), ám testvér, testvérek révén egy egészen új világ tárul a gyermeked elé. A szeretet ugyanis nem önmagában áll, azt tanulni és megélni kell, megküzdeni érte, megharcolni vele. A testvér szeretetre és önzetlenségre tanít, megosztani a jót és elviselni a rosszat, ugyanakkor védelmet, menedéket nyújt, harcostársat, akire számíthatsz. Akinek nincs testvére, annak mindezt máshonnan kell megtanulnia. 

Senkise nulla, mindenki értékes, mindenki fontos, gyerekkel vagy gyerek nélkül, házasságban vagy egyedül, testvérrel vagy egykén. De együtt lenni, sokan lenni, közösségben, családban élni, testvérnek lenni, a szeretetért így megharcolni – nem igazán tudok ennél jobbat elképzelni magamnak és a gyerekeimnek. Ha ezt más is elfogadja, sőt, még támogatja is, annak én csak örülni tudok.  

 

Hozzászólások