Jack Straw szerdán írt cikket erről választókerületének lapjába, a Lancashire Telegraph-ba. Ma már "látványos hibának" értékeli, ami történt: a bevándorlási korlátozásokról való lemondás "jó szándékú politika volt, amelyet elfuseráltunk". "Az egyik látványos hiba, amelynek magam is részese voltam - bár nem egyedül -, az volt, hogy feloldottuk az átmeneti korlátozásokat az EU-ba 2004 közepén felvett kelet-európai országokkal, például Lengyelországgal és Magyarországgal szemben" - írta a jelenleg alsóházi képviselőként politizáló Straw.
Ahogy múlnak az évek, egyre nyilvánvalóbb lesz az államok, kormányok nagy közösséghez való hozzáállása. A szolidaritás, az európai egyezmények, közösségi alapjogok, mint tőke, munka szabad áramlása a gazdasági folyamatok valóságában mutatják meg igazi arcukat. Kiderül, hogy a nagy összeborulás nemritkán piacszerzés volt és egy multicég is élvezi a mindenkori anyaország támogatását. Egy-egy ilyen vállalat tagállami szintű regulázása – néha csak azon a szinten -, hogy tisztességesen fizessen adót az illető országban, vagy emberi körülmények között dolgoztassa és fizesse alkalmazottait, már felhördülést vált ki a cég anyaországában és nem ritkán övön aluli ütésekkel próbál nyomást gyakorolni a gyengébb érvényesítő képességű társra.
Igazi vadkapitalizmus, aminek tanúi vagyunk. Vad alatt értem az ipari forradalmat követő eredeti tőkefelhalmozás időszakának mentalítását, ami annyiban finomodott, amennyiben egy másfajta kulturális beágyazottságban és történelmi tapasztalattal a hátunk mögött lévő körülményre figyelemmel kell lenni.
Az egyik hasonlóság: mindenki a törvényesség határáig merészkedik el, ami ezen túl van, azt igyekszik láthatatlanná tenni. Valamikor a munkahelyi kultúrát nemcsak a hatékonyság jelentette, hanem azon - biztosítási, szakszervezeti, kulturális, művelődési, lelki - közösségek léte, amelyben otthonosan érezte, érezhette magát a munkavállaló. Sőt a családja is. Ha ma emberek bizalmasan megnyílnak és beszélnek munkahelyi körülményeikről, a falanszter rémlik fel az ember szeme előtt. Félrobotok robotolnak karjukra erősített chipekkel a leolvasók erdejében, ahol a legbensőbb dolgokat, az emberi szükséglet idejét is kiméri egy láthatatlan kívánalom.
Ebből a szabadságvesztett világból menekült a lakosságszámhoz viszonyítva egy töredék a jobb élet reményében jobbat ígérő országokba. Oda, ahol a piac igényelte mindazt a tudást, szorgalmat, hozzáállást és nélkülözést, egyszóval áldozatot, amit ezek a tömegek tagjaikban vállalni tudtak. Az angol szállodák lengyel takarítói, a spanyol uborkaföldek és gyümölcsösök román vendégmunkásai, a német spárgaföldek kilométerei és termések tonnáinak lengyel, magyar vagy bolgár hajladozó szezon-dolgozói mesélnek a fejlett nyugat „kulturáltságáról”. Vagy az építőipar bossjainak károsultjai sorsukról. Egy német dokumentumfilmben arcát nem vállalva beszélt egy német építési középvezető arról, hogy néha állatoknak sem való körülmények között dolgoztatnak, lakatnak nyelvet nem ismerő vendégmunkásokat, akikkel olyan szerződéseket iratnak alá, hogy néha fél, egy év munka után a hazautazásra elég csak kapott juttatásuk.
Kettős játék ment sokáig: a kommunikáció szintjén voltak a rossz kapitalisták és a jó kormányok, akik vállalt politikai korrektségüknek megfelelően elvégezték a píár munkát. S a közösség lassan, szépen épült. Eddig. Hiszen most már megjelennek olyan hangok és egyre tömegesebben, amelyek ezt az egész közös európai gondolat kivitelezését kérdőjelezik meg. Jó volt-e megnyitni a határokat? Beengedni a keletről jövő munkaerőt?
A munkaerőpiac is egy versenyterep. Ha következetesek lennének a kormányok a lefektetett elvekhez, nem lehetne kivetnivalót találni abban, hogy a versenyben a jobb győz. Csakhogy egy társadalomnak más szeletei is vannak nemcsak a gazdaság és a pénz világa.
A társadalom érték-közösség. Az érték vállalás, áldozathozatal. A szellem megnyilvánulására való valamilyen rezdülés. Shakespeare Hamletje, Goethe Mefisztója, Bach Brandendurgi versenye, Cézanne vagy Dali színei, Bartók Cantata profanája, vagy épp a kalotaszegi legényes úgy kényszerít viszonyulásra, hogy valami nagy közös élmény van benne.
És ott van a Biblia, amelyik nemcsak a nyelvújítás robbantója, hanem – Európa esetében – a keresztyén értékbeli viszonyulás origója. Ehhez képest születik meg a hagyomány-modernitás lelki és szellemi küzdelmében az öreg kontinensnek az az arca, amelynek vonásai ma is felismerhetők.
De az európai politikai közgondolkodás Európának ezt az arcát nem akarja felvállalni. Talán mert újra kellene gondolni mindazt, ami eddig történt, hogy a tervezéskor bekalkulált anyagokból a kivitelezésnél kimaradt a legfontosabb kötőanyag: az európai zsidó- hellén-keresztyén szellem.
Érdekek mentén sorakozik a politika, pedig igazi reálpolitikai jövőt az kínálna igazán, aki bátor lenne ráálmodni e töredezettségre, a lelkétől megfosztott európai gondolkodásra Jézus Krisztus jelenvalóságát: az áldozathozatalt, az emberrel való sorsvállalást, az azonosulás készségét és az üdvösség reménységét. Mert ez kínálna ma még elképzelhetetlen lehetőségeket.
Addig pedig bűnbakokra lesz szükség. Most éppen ezek a Kelet-európaiak nyugaton, a nyugati multik pedig keleten. De kinek jó ez?
Hozzászólások