És nem tetszik, hogy egy 15 emeletes, budai panelházban az öregek azt tervezik, hogy együtt töltik a karácsonyt, mert a családja úgyse viszi el magához egyiküket sem.

"Vannak gyerekeim, unokáim, de nem akarom zavarni őket karácsonykor" szeretlekmagyarorszag.

Mégis, épp ezzel véste a fejembe, hogy a család nem az én tiszteletemre rendezett kívánságműsor, nem szolgáltatás, hanem vastörvény, amely alól én sem vagyok kivétel. ... És ha az egyik családtag öreg, elesett, urambocsá terhére van mindenkinek – vagy épp távozni készül a világból –, akkor is vele vagyunk, mert akkor van a legnagyobb szüksége ránk. És ez fontosabb a díszkivilágításban úszó lakásnál, a bugyogó halászlénél, az ünnepi hangulatnál, az ajándék-kívánságlistámnál. És igen, fontosabb az én tinédzser lelkemnél is.


És még csak nem is utálják őket. Egyszerűen már nincs türelem irántuk. Már az élet annyi mindent kínál és alakít, hogy nem férnek bele. De ez nem most kezdődött. El kellett menni munka miatt. Más városba, messzire. Ma meg már országhatárokon át. De nem csak a kilométerek, de  lelki távolság is megnőtt. Más az értékrendjük. Összerezzennek a szilveszteri petárdázástól, pedig milyen jó buli. Ők eredetiben hallgatták a gránátokat, ágyúkat, katyusákat. Ránk szólnak, hogy becsüljük meg az ételt, kenyeret, mindent. Gyűjtögetnek netalán. Persze, mert olyan korban nőttek fel, amikor a nincs nagyobb úr volt. Ma mindent kidobunk, és ez pont az ellenkezője az ő tapasztalataiknak, a muszáj a "majdjóleszmégvalamire" alkalmazása. Nyaralni sem jó náluk, vagy egyáltalán egy délutánt se lehet ott eltölteni. Nincs wifi, net. 

Valóban addig jók, amíg fizetni kell a ház törlesztőjét, vagy építkezésen kell segíteni. Amíg a kicsi gyereknek kell pesztra. De ez is csak egy nyegle kamaszkor és egy gyűrődött ifjúkor után. A fene a csöpp szájukat, örüljenek, hogy odaadjuk a gyereket, meg süthetnek nekünk, meg főzhetnek. 

Ismertem egy családot, ahol olyan rosszul viszonyult az egyik gyerek a szüleihez, hogy a házába nem engedte be őket. (Ne gondoljunk arra, hogy igazságtalanul bántak volna a testvérekkel. Sőt! Kocsit kapott és a házat is segítették felépíteni.) Persze nem nyíltan, hanem csak úgy csináltak mintha nem lennének otthon. Az öregek mentek látogatni és a kapuban ácsorogtak zavarodottan. Csengettek és kiáltottak, de nem jöttek ki és nem engedték be őket. Mintha meghalt volna a gyerekük, úgy sírtak és estek kétségbe. Majd szegények hazatántorogtak valahogy. 

Nyilván tele vannak értetlenséggel a mai világban, társadalomban. Nyilván nem értenek minden folyamatot. De ki érti? Nyilván nem vétlenek, hibátlanok, és biztosan volt vagy van erős akaratuk. Talán sokszor megkötötték magukat. De gondoljunk bele, hogy milyen gyorsan változik minden. Az én nagyapám olyan korban született, amikor még a bicikli is nagy szó volt. Gőz cséplőgépek voltak. Túlélte a II. Világháborút. Megélte, hogy valaki a Föld nevű bolygó holdjára repül. És dobozban hallgatja, majd nézi a világot képekben, filmen, majd dróton beszélgethet. De a netet már nem értette. A lovat, a szekeret, a földet, a kukoricát, a disznót, a birkát, kacsát, tyúkot, a munkát ... azt értette. A kórházat sem értette, a mentőt sem. Csak azt tudta, aki odakerül idősen, az már nem jön haza élve. De hálás volt a fájdalomcsillapításért és a tiszta ágyért. 

Miért is kellene törődni velük? Nyilván ez sokaknak azért nem kérdés. De sajnos nő azoknak a száma, akiknek ez kérdés lesz. 

Azt gondolom, jól teszik, ha együtt karácsonyoznak. Ez is mutatja, hogy egy olyan nemzedék, ami túlélt már sok mindent. Ezt is túl fogja élni! Nem felejtem el, hogy a kerekesszékes Kern Marika, tanárunk, de inkább barátunk édesapja nagy bajba került. Sztrók. Utána az életakarat. Mindent szerelni akart, és dolgozni. Villanyt akart szerelni sürgősen. De nem ment. Nem tudta kifejezni magát. Mondogatta is, hogy tudja mit akar, de nem az jön a szájára. Így került be Leányfalura, az idősek szeretetotthonába. Nem esett jól neki. Kicsit durcásan morogta, hogy túlélte a nagy gazdasági válságot, a frontot, az orosz hadifogságot, a tetveket, a kommunizmus éveit, és ezt is túl fogja élni. Már a leánya sincs köztünk. Ez a nemzedék még megpróbálta összekötni az előzőt a következővel. Látott és tapasztalt. Még ismeri a megélt fájdalmat, a megélt gyászt, a megélt szenvedést és nyomort, a megélt újrakezdést, a megélt közösséget. Nagyon is tudják értékelni a kicsit is.

Nézzük el nekik a beakadásaikat. Nagyszüleimet a telefonra is nehéz volt rábeszélni, mert a TV-ben látták, hogy mások beszélhetnek a vonalukon. Csomagot nehezen fogadtak el még a postástól is, mert ugye az robbanhat, legalábbis a híradók szerint. 

Akkor egy dologról mindenképpen kell gondolkodni. A távolság. Itt az ország lakosságát jól megkavarták. Több száz kilométerekre telepítették a munka miatt az emberek tízezreit. Ez mind egy-egy szétválasztott család lett. Az elköltözők gyökértelenek lettek, a maradók meg csemete nélküliek. Nagy távolságból nehéz a kapcsolattartás. 

Miért is kellene törődni a szülőkkel? Remélem nem kérdés. De ha mégis, nincs logikus válasz. Főleg ha már gyerekvigyázni sem jók, csak pénzt viszik a gyógyszereikkel, meg a tenával. Miért is? Mert hozzánk tartoznak. Velünk vannak. Mert általuk van, lett életünk. Mert családtagok. A család azt jelenti, hogy senkit sem hagyunk magára. Ez nekem nem földi eredetű gondolatnak tűnik. Ez inkább Istené.

De ahogy ez ma kinéz, lassan minden szép elképzeléssel szemben meg kell tanulnunk azt, hogy hogyan fogjuk befejezni mi magunk. Mert a társadalmi berendezkedésünk nem családoknak való. Én sem akarok teher lenni. Néha azt mondogatom, hogy egy tetoválást fogok csináltatni magamra, ha eljön az ideje. A mellemen keresztbe ezt: Ne élessz újra! (mondjuk az orvosoknak; nem Istennek)