A hajléktalanokat büntető szabályozás október 15-én lépett életbe a közterületen életvitelszerű lakhatást jogellenessé téve. Azóta ismert közéleti szereplők, színészek, ügyvédek, bírák és civilek sorra demonstráltak a hajléktalanok mellett, tiltakozva az antihumánus szabályok ellen.
Hajléktalanok: Trócsányi szerint a 2012-es AB-határozat már nem lehet precedens - atv.hu
„Ez rettenetes. Mi lesz velük? Nem lehet elvenni, ahonnan már nincs. Kiveszik a kezükből, vagy a szájukból az ennivalót? Mi ez?”
– sorolta a kérdéseket, majd hozzátette: rettenetesen fáj neki, hogy végig kell nézni, ahogy ezeket az embereket elviszik. Hernádi a műsorban elmondta: nem fél a közéleti szerepvállalás miatt, mert a szívében tudja, hogy jó ügyek mellé áll oda.
Hernádi Judit kiborult a hajléktalanok üldözésén - nyugatifeny.hu
Noha a két csoport, a migránsok és hajléktalanok csoportja teljesen különböző, mégis mint jelenség, mindkettő alkalmas arra, hogy az emberi szenvedéshez való viszonyt a politikai közbeszéd tárgyává tegye. Az Országgyűlés a jogi problematikán túl nem kis morális kockázatot is vállalt azzal, hogy alkotmányszintű döntést hozott arról, hogy a hajléktalanok életvitelszerűen nem tartózkodhatnak az utcán. Éppen azért kockázatos, mert a hajléktalanságról mint az emberi szenvedés egyik formájáról szóló közéleti beszéd egy pillanat alatt az erkölcsi jó és rossz küzdelmének a politizált színtereként tűnhet fel. Egy ilyen döntés nagyon jól jön a ma összefoglalóan liberálisnak nevezett ideológia számára, amely az egyetemes erkölcsi jó megteremtéséért vívott küzdelmében előszeretettel hivatkozik a nyitottság nevében a határtalan befogadásra, a korlátlan részvétre és egyetemes szeretetre, kihasználva az amúgy tényleg a legtöbb emberben meglévő részvétet a szenvedés iránt. Innen van az, hogy mind a migránsokhoz, mind a hajléktalanokhoz való viszonyról szóló liberális politikai beszéd alapvetően erkölcsi természetű, s a jelenségben a jó és a rossz harcát véli felfedezhetni.
Vannak tehát az erkölcsileg rosszak, akik kerítést építenek, akik tiltakoznak a migránsok betelepítése ellen, akik kitiltják a hajléktalanokat az utcáról, akik valójában érzéketlenek az emberi szenvedéssel szemben. Legfőbb ismérvük az, hogy kirekesztők, előítéletesek, rasszisták, fasiszták, idegengyűlölők. Gonoszok. Ők lennének ugyebár a jobboldali-konzervatívok, az állítólagosan keresztények, akik nem átallnak a maguk kis zárt kultúrájába burkolózni, meglehetős közönyt mutatva a szenvedőkkel szemben.
Ezzel szemben vannak a jók, akik az egyetemes részvét eszméjére alapozva a valóban létező emberi szenvedés láttán az áldozatok oldalára állva az erkölcsi jó szerepében tüntetik fel magukat, s ebből a pozícióból revolverezik a többségi társadalmat. Ez a mai liberalizmus.
A lényege, mint látjuk, az erkölcsi természetű érzelmi nyomás, amelynek az a célja, hogy bűntudatot ébresszen mindenkiben, akiben van még valamiféle elképzelés koherens kultúráról, együttélési szabályokról, rendről, közízlésről, általánosan elfogadott életviteli normákról. Ez a liberalizmus viszont, miután a határtalan tolerancia elvében hisz, óhatatlanul is szembe kerül a többségi normákkal, s rendre valamilyen kisebbség védőjeként tünteti fel magát az egyetemes jó előmozdításáért vívott harcában.
Ez tökéletesen látszik a hajléktalanok jogaiért folytatott liberális erkölcsi retorikában. Ők, mármint a liberálisok itt a jók, s mindazok, akik egyetértenek az utcán élés tilalmával maguk a megtestesült gonoszok, az antihumanisták. Mintha bizony az utóbbiak egyenesen a szerencsétlen hajléktalanok vesztét szeretnék, mintha nem lenne bennük semmi részvét, mintha közömbösek lennének az emberi szenvedés ilyen megnyilvánulása iránt. Nos, nem azok.
Pusztán csak arról van szó, hogy a hajléktalanság mint olyan, alapvető természete szerint életmód, mégpedig a nyilvános térben zajló életvitel, amely azon túl, hogy önveszélyes, ellentmond az .életvitelről alkotott általános normának. Természetesen lehet erre azt mondani, hogy a hajléktalannak mint autonóm egyénnek joga van eldönteni, hogy miként él, s ha ezzel fizikailag nem bánt senkit sem, akkor joga van ahhoz is, hogy életét a nyilvánosság előtt élje. Ezt kívánja meg az emberi méltóság iránti tisztelet. De különös módon, amikor a hajléktalanság okairól van szó, akkor már az egyén autonómiája, döntése, felelőssége sehol nem tűnik fel magyarázó okként, hanem csak és kizárólag a körülmények, mintha az amúgy autonóm egyén, akit a hajléktalanságában most védeni kell, ott sem lett volna, midőn erre a sorsra jutott.
De még jó, hogy az autonóm egyének többsége mégis úgy gondolja, hogy az életvitelben különbséget kell tenni a nyilvánosság, a nyilvános tér és a privátszféra között, s az életvitel alapvetően az utóbbiba tartozik. Különben a nyilvános tér egy pillanat alatt a privát életvitel színterévé válhatna, aláásva az emberi együttélés normáit. Ám különös módon ez a konszenzus már nincs kodifikálva, köszönhetően annak a liberális eszmének, miszerint az autonóm egyén joga mindent megelőz, s amely eszme a legfőbb erkölcsi jó szerepében tetszeleg. Holott valójában csak azt teszi, hogy idealizál egy kisebbséget, miközben démonizálja a többséget.
Az már csak hab a tortán, hogy a határtalan szeretet liberális eszméje előszeretettel hivatkozik sokféle összefüggésben (migráció, homoszexualitás, hajléktalanság) a jézusi szeretetre, innen démonizálva a történeti keresztyénséget, amely valahogy csak nem akar megváltozni, s nem mutat valami nagy hajlandóságot a határtalan tolerancia, az autonóm egyének nyitott társadalmának befogadására. A mai liberalizmus egyik legfőbb fegyvere az erkölcsi alapú lélektani háború, amely bűntudatot akar kreálni mindazokban, akik önvédelemből kiállnak a hagyományos társadalmakban még konszenzuson alapuló közösségi értékek mellett. Végül aztán oda jutunk, mint ahogyan jutottunk is, hogy a nyugati fehér ember kultúrája lesz maga a megtestesült rossz, szemben autonóm egyének hagyományos közösségi normákat megkérdőjelező jogaival.
Ettől még a hajléktalanság jelensége, csakúgy mint a migráció komoly és elkerülhetetlen erkölcsi kihívás. A megoldási lehetőségekről a vélemények szükségszerűen megoszlanak. Még azt sem állítom, hogy a jelenlegi jogi szabályozás ellentmondásmentes. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy a hajléktalanság jelensége szinte mindenütt a nyugati világban megoldhatatlan dilemma elé állítja a törvényhozókat. De valahogy nyilván megoldják. Érdekes, hogy én sem Párizs, sem London, sem New York fogalmas helyein hajléktalant nem láttam. Nyilván, ahogy lehet, segíteni kell a hajléktalanoknak, ha egyáltalán lehet rajtuk segíteni.
Ám elég álságos ezt a vitát úgy beállítani, mint a jó és a rossz harcát, s mintha itt a szenvedés iránt érzéketlen, gonosz, antihumánus, ráadásul önmagukat kereszténynek valló emberek a részvét teljes hiánya miatt üldöznék a hajléktalanokat, avagy zárják le a határokat.
Hozzászólások