A bukaresti külügy az MTI-hez eljuttatott állásfoglalásában úgy értékelte: a magyar tisztségviselők szították a feszültséget, miközben a román fél folyamatosan nyugalomra intett és mindkét közösség által elfogadható, kiegyensúlyozott megoldást szorgalmazott.
Bukarest a magyarokat vádolja a feszültségek szításával - mandiner.hu
Csütörtökön román nacionalisták egy I. világháborús katonai temetőben vandálkodtak, a temetőt békésen védelmezni próbáló magyaroknak azt kiabálták: „Ki a magyarokkal az országból! Mars Budapestre!” A román külügyminisztérium kiadott egy közleményt, miután csütörtök este Teodor Meleşcanu román külügyminiszter és Szijjártó Péter az úzvölgyi katonai temetőnél történt incidensről tárgyaltak telefonon. A román külügy arra kérte a magyar kormányt, hogy „küldjenek egy nagyon világos üzenetet a magyar közösségnek a konfrontáció és a feszültségek fokozódásának elkerülése érdekében”.
A román külügy szerint a külhoni magyarokat kellene megfékezni - mandiner.hu
Gyalázat. Ezzel az egyetlen szóval lehet legjobban jellemezni mindazt, ami az úzvölgyi katonai temetővel kapcsolatban történt. Nemcsak azt, hogy a közeli román település polgármestere kitalálta, hogy a temetőben állítólagosan nyugvó román katonáknak emléket állítana, holott ott nem nyugszanak román katonák; nemcsak azt, hogy a feldühödött, felheccelt románok betörtek a temetőbe és megrongálták a sírokat. Hanem azt, ahogyan a román állam, hivatalosan reagál: példátlan módon a román nagykövet nem megy be a magyar külügyminisztériumba, s a magyar külügyminiszterrel folytatott telefonbeszélgetés után a román külügy a külhoni magyarokat figyelmeztetné.
Ezek mindig ezt csinálják. Kitalálják, hogy Erdély ősi román föld, kitalálják, hogy a székelyek elmagyarosodott románok, kitalálják, hogy a Tiszáig minden az övék, kitalálják, hogy az úzvölgyi katonatemetőben román katonák is nyugszanak. Aztán jön a szomszédos román település polgármestere, s a román törvényeket valószínűsíthetően felsőbb támogatással áthágva betonkereszteket állíttat, ünnepélyes avatást hirdet, hogy aztán a felheccelt román tömeg az elhunyt katonákat élőlánccal védő, imádkozó és Himnuszt éneklő magyaroknak rontson, miközben a román rendőrség nem tesz jóformán semmit. Vajon kinek ártott a katonatemető? Kinek fáj az elhunyt katonák emléke, s miért? S az ember azon gondolkodik, mi jöhet még? Mi jöhet még Trianon századik évfordulójára emlékezve?
S az is eszünkbe jut, vajon miért van erre szükség? Miért kell történelmet hamisítani, miért kell katonatemetőt meggyalázni? Kinek, s miért fáj, hogy magyar katonák békében nyugszanak? Miért politikai eszköz Romániában az ott élő magyar kisebbség? (S persze, zárójelben, csak úgy mellékesen az is eszembe jut amolyan költői kérdésként, vajon a magyar ellenzéki pártok miért nem tartják fontosnak, hogy nyilatkozzanak? S persze az is, hogy a demokráciából és emberi jogokból mindig leckét adó uniós politikusok miért nem szólalnak meg ebben a kérdésben?)
Gyalázat, s mégis, hiszek abban, hogy van remény. Van remény, hogy az elhunyt katonák a béke hírnökei legyenek, s talán elérkezik a megbékélés, az egymásra találás, a kiegyezés felemelő pillanata is. Talán megértik ezt a román politikusok, talán megértik ezt azok a románok is, akik most még hagyják magukat manipulálni. S amikor az úzvölgyi katonatemető körüli gyalázatos dolgok kapcsán harag és értetlenség kavarog a szívemben, eszembe jut Marian Cosma is, a tíz éve meggyilkolt román kézilabdázó, akiért Veszprémben magyarok tüntettek, vonultak, imádkoztak.
Így kellene mindig, így kellene most is. Hiszem, hogy a túlnyomó és meghatározó többség tudja, érti s cselekszi is mindezt.
