A határok őrizete tagállami felelősség, és a tagállamoknak kell eldönteniük, hogy ehhez milyen intézkedéseket tartanak szükségesnek, de az uniós és a nemzetközi jogot, így az érkezők emberi jogait is tiszteletben kell tartani – hangsúlyozta az Európai Bizottság illetékes szóvivője arra a szerdai bejelentésre reagálva, hogy Magyarország kerítést épít a magyar–szerb határon.
Az emberi jogok mellett Natasha Bertaud külön kiemelte annak az elvnek a tiszteletben tartását, hogy senkit sem szabad olyan országba visszatoloncolni, ahol élete, testi épsége nincs biztonságban.
A migrációs ügyekért felelős szóvivő emellett annyit mondott, hogy a bizottság nem a kerítések alkalmazását tartja a legjobb megoldásnak, inkább más intézkedéseket javasol, de ezeket nem részletezte.
Akárhogyan is, ez a bevándorlás/népvándorlás-ügy sok minden előhoz Európában és Európából, mégpedig szokatlan élességgel. Például az európai identitás-nemzeti identitások kérdéskörét is. Mert miközben itt van az egyértelmű igény a közös és sürgős cselekvésre, addig mégis látni való, hogy Európa mint egységes alany mennyire bizonytalan. Mondhatni, hogy ez természetes, hiszen Európa mégis csak államokból áll. Ugyanakkor mégsem az, hiszen felvetődik a kérdés, hogy miképp is tud megvalósulni Európa mint Európa, ha egyszer nemzetállamok alkotják?
Nyilván, valamiféle egység létezik. Még létezik olyan is, hogy európai identitás, amelyet az ember főleg akkor érez, ha megmártózik más kultúrákban. De elég csak kint élni Amerikában egy európainak, rögtön tudni fogja, ha megfogalmazni nehezen is, hogy mi az, hogy európai.
Európán belül azonban az európaiság eszméje messze nem olyan erős identitásalkotó tényező, mint Amerikában az amerikaiság. Amerika valóban olvasztótégely, mert az „Amerika-eszme” képes a sokféleségből valamiféle közös identitáskeretet létrehozni. Az Amerika-eszme tud lelkesültséget szülni, az Európa-eszme kevésbé.
Európában van ugyan valamiféle közös identitás, értékrend, mentalitás, de ez messze nem számolja fel a nemzeti identitásokat. Létezik ugyan valamiféle egység, ám az nem mondható el, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint érzékelhető tendencia mutatkozna a nemzeti identitások fokozatos felszámolódásához. Ma elképzelhetetlen egy háború az európai államok között, ám mégis úgy tűnik, a nemzeti identitások, avagy a szó jó értelmében vett nacionalizmusok lassú feloldódásáról alkotott teóriák nem bizonyulnak életszerűnek. Ez az ellentmondás az európai összérdek, valamint a nemzeti érdekek között a bevándorlás fogadása kapcsán is élesen kibontakozik.
Valamiképp a közös európai értékrendről gyakran hangoztatott retorika most úgy működik, mint valamiféle felettes én, üresen és bizonytalanul kopog a politikai korrektség beszéde, mert ha oda kerül a sor, akkor igenis, mindegyik nemzetállam a maga érdekét követi.
Ilyenkor, de nem csak ilyenkor, lehet ugyan azt mondani, hogy a nacionalizmusok gátjai a közös európai identitás létrejöttének, s ennek nyomán a közös és határozott cselekvésnek. Tisztán racionális szempontból ez igaz is lehet. Mennyivel hatékonyabb lehetne példádul Európa, ha nem lennének az egységét szétszabdaló nemzetállamok. Ha létre tudna jönni valamiféle valóban közös Európa, Amerikai mintára, ahol azt lehetne mondani Budapesten, Rómában és Berlinben az Európai Bizottság elnökére, hogy az „én elnököm” – ahogyan teszik ezt amerikaiak milliói Los Angelestől New Yorkig. Tessék elképzelni európai mintára egy amerikai elnök-filmet az Európai Bizottság elnökének a főszereplésével. Ha nem tévedek, most mosolyogni tetszik.
Gondolatilag tehát el lehet képzelni a nemzeti identitások megszűnését és meghaladását, sőt még az is védhető álláspont, hogy az egység szempontjából ez lenne a racionális. Ám a történelem jelenlegi szakaszában nem úgy tűnik, hogy a nemzeti identitás mint olyan felszámolható, s felcserélhető lenne valamiféle tágabb identitáskerettel, amely valóságosan felülírja a nemzeti identitások sokféleségét, s létrehozza az immár nemzeti meghatározottságoktól mentes, „tiszta” európai identitást.
Az az elképzelés, hogy tisztán valamiféle elvont értékrend és racionalizmus alapján a szó jó értelmében vett nacionalizmusok akaratlagosan felszámolhatók, életszerűtlennek bizonyul, mert nem számol a kötődések, a valahová tartozások, az otthonélmények, az emlékezetek, a temperamentumok, a szokások, az életformák, a nyelviség erejével és tartósságával. Egyáltalán, a tisztán racionális emberbe vetett hit, amely úgymond képes leszámolni előzetes történeti meghatározottságaival, nem számol az emberi-közösségi lét olyan tartományaival, amelyek csak olyan homályos fogalmakkal ragadhatók meg, mint identitás, érzület, mentalitás. De attól, hogy nehezen megragadható, még nagyon is valóságos. Mert azt ugyan tudjuk, hogy a nemzeti tudat történeti képződmény, ám hamis logika ebből azt a következtetést levonni, hogy történetisége miatt egy szimpla gondolati aktussal felszámolható. Európa fogalmilag ugyan megalkotta önmagát, de mintha hiányozna ebből a konstrukcióból a lélek, s nyomában az a lelkesültség, amely minden valódi egységnek a forrása.
Úgy tűnik, hogy a történelem jelenlegi szintjén a szó jó értelmében vett nacionalizmusok nem meghaladhatók. Az persze más kérdés, hogy történelmi hosszú távon a nemzet marad-e a legfontosabb identitáskeret. De jelenleg ez a kérdés nem megválaszolható. A kérdés sokkal inkább az, hogy vajon az európai nacionalizmusok miképp tudják újraértelmezni önmagukat egy egységes európai identitáson belül.
Magyarországgal pedig az a probléma, hogy nacionalizmusa – számomra érthetően ̶ nagyon rossz emlékeket ébreszt, sőt gyanakvást és félelmet is kelt. Innen származik szinte minden belső feszültségünk, s addig ez így is fog maradni, amíg a magyar nemzeti identitás újrafogalmazása a huszadik század első felének szimpla rekonstrukciójaként tűnik fel. Egy korrigált magyar nemzeti identitás felépítéséhez azonban idő kell. Gyötrelmes időszak ez. A szerves folytatás lehetetlenné vált ugyan, ám mégis, a magyar nemzeti folytonosságot – mint ahogyan egyetlen európai nemzeti folytonosságot sem ̶ nem lehet felszámolni.
Úgy tűnik, hogy egy összefoglaló és teljes azonosulást nyújtó európai eszme felé csak a nemzeti identitásokon keresztül vezet az út. De ez a történelmi út még nagyrészt járatlan. Idő kell hozzá.
Talán innen van az a megdöbbentő bizonytalanság, amelyet ma Európa mint kívánatos egységes alany a bevándorlás/népvándorlás kapcsán mutat.
Európa van is, meg nincs is.
Hozzászólások