„Ne add fel, Noah!”
Facebook - DSDS
Általában csak pillanatokra kapok el valamit a tévéből, és érdektelenül tovább is megyek. De néhány hete leragadtam a készülék előtt. Az egyik német adón zenei tehetségkutató műsor ment. Az egyik versenyző egy tizenhat éves fiúcska, ahogy beszélt, és ahogy mosolygott, pont, mint az én tizenhárom éves érzékeny, művészlelkű fiacskám. Pont olyan kismackós, csak éppen ez a német kisfiú néhány évvel idősebb, és fekete bőrű gyermek. A műsor fellépőit Dubajba vitték, ahol eleve jó adag stresszhelyzetet teremtett maga a versengés, a kamerák előtti fellépés, de a tévések ezen felül olyan mondvacsinált problémákat idéztek elő, ami ebben a mikroklímában több játékost kikészített. Közöttük a tizenhat éves fiúcskát. Aki most először volt nagyon hosszú időre távol a mamájától. Ráadásul a versenyzők idősebbek voltak nála, és persze mindenki főleg magával és a saját előrejutásával volt elfoglalva. Éjszakánként a kisfiú ült egymagában, és keserűen sírt, csak úgy csurgottak a nagy krokodilkönnyek az arcán.
Egy fiúért annyi aggodalma van az anyának! Ezt csak az tudja, akinek van saját fia. Mintha több veszély fenyegetné. Pedig hát erős, meg ügyes egy fiú. Védelmezésre készül fel már kamaszkorában. De közben mennyi nehéz próba előtt áll, milyen védtelen tud lenni ő maga is! Én ezt a kis Noah-t egyáltalán nem engedtem volna a mamája helyében ilyen fiatalon versenyezni, de ha már ott volt, hát magam is el kezdtem izgulni érte. Egy nagyon tehetséges gyerekről van szó, egy kedves, tiszta tekintetű mackós fiúról, aki teljes természetességgel énekel és mozog, igazi vérbeli előadó. Ám amikor vége a zenének kis kamasz lévén - rögtön megijed a zsűritől: ha elbizonytalanítják, hagyja magát elbizonytalanítani, ha belebeszélik, hogy nem jó, elhiszi, ha azt mondják, jó volt, akkor ugrál örömében. A következő héten megnéztem az interneten, vajon mi történt közben a fiúcskával.
A fellépőket kettesével, hármasával, és az „énekedzők” segítségével két nap alatt egy-egy új produkciót kellett megtanulniuk, lehetőleg minél eredetibb és önazonos módon. Egy-egy fellépés után aztán azonnal kihullottak a műsorból azok, akik épp nem jól szerepeltek, vagy akiben nem láttak fantáziát. A kis Noah a közben jó baráttá vált idős feketebőrű pótpapával és egy németországi orosszal kellett készüljön. Ám a kisfiú nem volt hajlandó felkelni, gyakorolni. Végül, amikor kikecmergett az ágyból, közölte a másik kettővel, hogy ő most hazamegy. A kétségbeesett arcú társaknak óriási bölcsességgel magyarázta el, miért. Nyoma sem volt most a „bébinek”, ahogy pár perccel korábban nevezték. Az az őszinte bölcsesség, és éleslátás jelent meg, amit csak kamaszoknál tapasztalhat az ember. Jól felfogott érdeke ellenére beszélt, de amit mondott, mélyen leleplezte az ilyen típusú „tehetségkutató műsorokat”. Egyrészt a kamerában nézett, és elmondta, hogy az egyik legnagyobb probléma, hogy „te”, azaz az operatőr állandóan ott van az emberek sarkában. Hogy nem lehet nyugodtan készülni. Egy tizenhat éves gyereket nagyon is zavarhatja, hogy reggel kamera ébreszti az ágyban. Aztán maga a mód, ahogy készülnek. Hogy két nap alatt úgy kell betanulni darabokat, hogy képtelen azonosulni velük. „Lehet, hogy nekem erre a műsorra volt szükségem, hogy rájöjjek, a szórakoztatásnak ez a módja nem nekem való. Én a tehetségemet nem akarom ilyen módon használni. Nagyon sajnálom, hogy előtte nem informálódtam kellően.” Milyen igaza volt! Ez a műsortípus valóban nem az előadó-művészetről szól, hanem a nézettségről. Legyen mindenáron show. A pótpapa megerősítette Noah gondolatait: A fontos az, hogy a fiúcska boldog legyen.
Persze, ahogy egy ilyen játék belső dinamikája diktálja: egy ügyes, tehetséges kisfiút nem lehet elengedni. Gondoljunk csak bele, hány anyuka izgul rajtam kívül még a kedves, tiszta arcú kis Noah-ért. A zsűri egyik tagja, szintén anyuka, meggyőzte. Maradt. A közös produkció után, amiben szerintem nem volt se jobb, se rosszabb a kicsi fiú, mint előtte, jól elbizonytalanította a zsűri, de bizalmat szavaztak neki egy következő fordulóra. Aztán a következőn, a dubaji menet utolsó fordulóján egyedül énekelt, szépen, ahogy szokott - meg is ölelgették. A kis Noah pontosan olyan bőven ontotta krokodilkönnyeit, ezúttal az örömtől, mint eddig. Csak ne rontsák el!, gondolom ilyenkor. Hány ügyes előadó volt! És hány érzelemgazdag gyermek! Akiket aztán bedarált egy intézmény, egy rendszer, egy munkahely, vagy csak a rossz élethelyzetek. Nem tudok elvonatkoztatni, mert amikor meglátom őt, mindig a sajátjaimra is gondolok… Legyenek erősek! Tudjanak sírni és ezzel együtt igenis, legyenek erősek és vállalják fel bölcs kamasz gondolataikat és önmagukat! Hajrá, fiúk!