Ötszáz

Rózsaszín ködfelhő ide vagy oda, még én is megláttam most azt a szakadékot, ahol a mélység fölött egyik oldalon a szép keresztyén szólamokat halljuk a közéletben és a templomainkban, a másik oldalon viszont indifferens, fogalmatlan, érdektelen embertömegek állnak.

Reformáció? Bocs, erre most nincs időm - mandiner.hu

 

A hideg kiráz a megemlékezésektől, de komolyan. A megemlékezések azt üzenik, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy reformáció, és az milyen szép dolog volt. A reformátorok dühösen ráznák az öklöket a megemlékezések, szoborállítások (Úristen, egy reformátornak szobrot állítani!) és koszorúzások láttán, amivel igyekszünk az egészet valami rég letudott dolognak láttatni. Pedig az egyik legfontosabb jelmondata a reformációnak, hogy az egyházat szüntelenül reformálni kell (Ecclesia semper reformari debet).

Hol vannak a mai reformátorok? - hvg.hu

A központi ünnepség ökumenikus istentisztelettel kezdődött, amelynek kezdetén Gáncs Péter, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke arról beszélt: a reformáció lényegét tekintve nem más, mint megtérési, ébredési mozgalom, lelki forradalom. Igazi Krisztus-ünnep, amelyen Isten bűnbánatra és megtérésre szólít, és „egész életünket átfogó megújulásra hív”.

A 21. században is szükségünk lesz a reformációtól kapott erőre - hirado.hu

Nem szeretem ezt az ötszázas évfordulót, pedig szeretek ünnepelni és az emlékezés sem esik nehezemre. Mégis, az ötszázadik évforduló kapcsán hadd legyek egy kicsit kedvetlen és csalódott, nem mintha nem lennék büszke református voltomra, vagy, hogy ne ismerném el az évforduló kétségkívül meglévő pozitívumait. Kicsit úgy érzem magam, mint a szurkoló, aki csapata legfontosabb mérkőzését követően csalódottan távozik a stadionból, mivel csapatának gólokra nem, csupán gólhelyzetre futotta. 

Ismerős talán a helyzet, nemcsak a sportpályáról. Jártam én már így istentiszteleten is: igehallgatóként mentem, és amikor a templomba beléptem, várakozásom csak még jobban fokozódott, hiszen tömött padsorokat, családokat, fiatalokat, keresőket is felfedezhettem. Aztán énekeltünk és imádkoztunk, hallhattunk egy veretes igehirdetést is, tele nagyszerű szófordulatokkal és idézetekkel, megtudhattuk az igeszakasz néhány szavának görög eredetijét, és azt hiszem, jó néhány kortörténeti adalékkal is gazdagodtunk. Kifelé persze sokan gratuláltak a tiszteletesnek, hogy milyen szép volt minden, én mégis hiányérzettel távoztam, mert bár –sportnyelven szólva- jöttek a lehetőségek (elsőként mindjárt az Ige olvasásával), csupán néhány gólhelyzetnél izgulhattunk, ám a gól, a győzelem itt és most elmaradt. (Na, szegény fejem, ha a wittenbergi templomban lettem volna az ötszázadik évfordulón, és hallottam volna a toleranciáról szónokló Angela Merkelt, most egyenesen azt írnám: feleim, csúfos vereséget szenvedtünk…)

Pedig szép volt a reformáció emlékéve, tele nagyszerű és fontos eseménnyel. Engem ugyanis – a HVG szerzőjével ellentétben- egyáltalán nem ráz ki a hideg a megemlékezésektől. Sőt. Megemlékezni ugyanis valami jelentős eseményről szoktunk, és általában kőbe is azt véssük, amit fontosnak és örök érvényűnek gondolunk. Szobrot is annak emelünk, akinek valamely cselekedetét, esetleg egész életét példaként szeretnénk az utókor és persze saját magunk elé állítani. (Ezzel együtt, persze lehet abszurdnak nevezni a szoborállítás szándékát, pedig ez csak amolyan historizálás, egyszerűen csak arról van szó, hogy így emlékezünk. Nem hiszem, hogy ebben is feltétlenül a rosszat kellene keresni.) A reformáció, ez a sodró erejű történelmi folyamat, amely új irányt szabott Európának, és amelynek mi, magyarok az Igét, ezzel együtt a megmaradást is köszönhetjük, méltó arra, hogy díszesen és méltósággal emlékezzünk rá. Sőt, a reformáció évfordulóján talán azt is felidéztük, nekünk személyesen mit jelent a reformáció: a nagyszülők dacos, nyakas kálvinizmusát, a gyermekkori istentiszteleteket a hideg templomban, a konfirmációt, a megtérés, az úrvacsora csodáját, történelmet, ősi Kollégiumot, Lorántffyt és Bocskait, a gályarabokat, de a jelenben is élő Istent, mindennapi bibliaolvasást, hirdetett, hallgatott Igét - azaz mindent, amiért reformátusok (protestánsok) vagyunk. 

Mégis, az emléktábla avatások, a gyönyörűen becsomagolt istentiszteletek, a nagyszerű ünnepi beszédek és a színvonalas kulturális produkciók után nekem hiányzott az, ami október 31-ét, és az egész reformációt igazán jellemzi: annak a csodának az újrafelfedezése, hogy hit által, egyedül kegyelemből közel kerülhetünk az élő Istenhez. Ez az, ami erőt ad, ami vigasztal, ami békességet és reményt hoz, tartást, életet, áldást közvetít. És ez az, amire nekünk, mai magyaroknak oly nagy szükségünk van ma is. 

Csalódtam, mert annyira vártam, hogy az évforduló alkalmából megpróbálunk nyitni a társadalom felé. Hogy próbáljuk közérthetővé tenni a drága kincset, kiegyenesíteni az utat, mely az Igéhez vezet. Hogy elindulunk azokhoz, akik nem értik a reformáció, a kereszténység nyelvét.  Hogy kilépünk templomaink és bejáratott gyülekezeti közösségeink jól védett állásai mögül, és megpróbálunk szót érteni a kívülállókkal. Hogy a missziói parancsot és a reformáció lényegét komolyan véve visszük nemcsak az ötszáz év, de a kétezer esztendő üzenetét: Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta…

A reformáció lényegéből fakad, hogy miért vártunk ettől az emlékévtől többet a puszta megemlékezésnél. Hiszen a reformáció nemcsak történelem, nemcsak kultúra, hagyomány, hanem ma is élő Úr, újjászületés, kegyelem! 

Ehelyett ünneplő gyülekezetet láttam, palástos lelkészeket, felújított templomokat, hallottam szép gondolatokat, megható idézeteket Kálvintól, Luthertől, szépséges énekeket kiváló énekkarok tolmácsolásában – és csupán néha-néha többet. 

Mi, akik beszéljük a reformáció, az istentisztelet, a protestáns kultúra és önazonosság nyelvét, akiknek a templom tornyán lévő csillagról vagy éppen Károli Gáspárról ugyanaz jut az eszünkbe, mi, akik a Soli Deo Gloria és a Második Helvét Hitvallás kifejezéseket hallva tökéletesen tudjuk, mire kell gondolnunk, nekünk talán elegendő lenne az emléktábla és az ünnepi szónoklat.  Merthogy mi is ennek a protestáns hagyománynak a részei vagyunk. Ám a helyzet éppen az, amit a mandiner riportere is állít: hogy a hagyományőrző, múltjára méltán büszke és hálás egyház valamint a hétköznapi ember között szinte áthidalhatatlan szakadék tátong, a szomorúságom pedig az, hogy ebben az emlékévben sem sikerült ezt a szakadékot mérsékelni. 

Itt volt a kínálkozó lehetőség, a nagy alkalom, mi pedig gólokig nem, csupán néhány lövésig, esetleg egy-egy kapufáig jutottunk (mintegy emlékeztetve magunkat: na lám, azért csak maradt még valami az ősi tudományból…)

Mondom, nem szeretem ezt az évfordulót, mert felzaklatott. Sokat vártam, de nem kaptam meg azt, amit gondoltam. 

Mégis, mindezzel együtt, ez az évforduló reménységet adott. (Ezért szeretem mégis, csak azért is!) Isten Lelke ugyanis nem függ évfordulóktól. A kegyelem Istenének teljesen mindegy, milyen a földi időszámítás, mint ahogyan az is, mennyire alkalmatlan és méltatlan szolgáknak bizonyulunk. Aki megtartott az ellenreformáció viharában, a két pogány közt, az elnyomatás, a gettóba kényszerítés idején, megtart ma is, holnap is. Hiszem, remélem, hogy könyörül rajtunk az Úr, és nem lesz végünk.

Nem optimista vagyok, hanem az Igéből tudom: Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?