Elszállították a debreceni Déri Múzeumból hétfőn Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt című festményét. Ez egyben azt is jelenti, hogy ismét nem látható együtt a Munkácsy-trilógia három képe.
De a kép sorsa hűen tükrözi Magyarország sok-sok kincsének a sorsát. Kincs alatt nem csupán művészeti alkotásokat értek, hanem briliáns tudósokat, nagyszerű szakembereket, tehetséges sportolókat, találmányok sokaságát, innovatív módszereket, gondolatokat. Amíg teljesen a mieink, nem értékeljük őket, sokszor nem segítség, hanem egyenesen ellenségesség, kekeceskedés, leértékelés veszi körül őket. Aztán elmennek, elviszik, megveszik őket tőlünk.
Azonban ha a nagyvilágban jön a siker, abban már szeretnénk mi is sütkérezni. Utólag szinte mindig büszkék leszünk rájuk. Mindenkiről bizonyítjuk, hogy milyen arányban magyar az illető híresség vagy tárgy (vagy legalább a kutyája, macskája, esetleg a kerete vagy csomagolópapírja), vagy a valami nagyszerűben megtestesült gondolatban. Sokszor szívesen tetszelgünk is abban a szerepben, hogy mindez a gazdagság, felszínre került kincs minket illet, mindez a miénk.
Aztán eljön az ébredés pillanata, ami keserves. Amikor a valódi tulajdonos leveteti a falról a képet, és azt mondja: "Eddig volt nálad kölcsönbe, kigyönyörködhetted magad, most már viszem, mert az enyém." Ha helyesek az interneten begyűjtött adataim, 1995 nyara óta, mikor is a Déry Múzeum szervezésében Magyarországra került a Trilógia két nem állami tulajdonú darabja is, tudhatta minden illetékes, hogy a kölcsönzés határozott időre szól, s ha nem tesz semmit, előbb-utóbb eljön a búcsú fájdalmas pillanata is. Rá kell döbbenni, hogy ennek a kincsnek számunkra a neve mostantól az, hogy NINCS.
Szomorúan olvasom a magyarázkodásokat, hogy így meg úgy, meg majd megveszi az állam, hogy eddig más fontos dolgokkal kellett foglalkozni, meg hogy megvan rá a pénz, csak szabályozás nincs; meg, hogy nem lesz sokáig távol, majd visszakerül. Aki ezt gyanútlanul beveszi, még képes a csúnya külföldi galériát okolni, hogy miért nem hosszabbítja meg -természetesen kedvező feltételekkel – azt a kölcsönzési szerződést, és persze azt a Pákh milliomost is, aki igazán odaajándékozhatná az országnak a tulajdonát képező másik festményt!
Megint egy ügy, amiben eljutottunk odáig, hogy a valóság rideg tényei hidegzuhanyként hatnak az ábrándozókra. Az még a jobbik eset, ha most igazán összekapjuk magunkat, és valóban láthatóvá lesz a kormányzat részéről a szándék és a fedezet is a képvásárlásra, a tulajdonosok oldaláról pedig a hajlandóság a korrekt árú eladásra, és valóban „csak” a felesleges utaztatás és az amiatti restaurálás -sejtéseim szerint – nem kis összegét bukjuk el. Rosszabb esetben megint szegényebbek leszünk egy álommal, és csak emlegethetjük, hogy mi valamikor láttuk ám együtt a nagy Trilógiát! De újra látni kb. annyi esélyünk lesz, mint kortársaimnak többségének végignézni egy újabb teljes magyarországi napfogyatkozást. (1999-ben egyszer már megadatott sokunknak, a következőt 2075-re ígérik, nem sokkal a 105. születésnapom elé! )
Amit nem látok, amiről nem tudok, az nem fáj! - szoktuk mondani. A festőfejedelem, Munkácsy sem láthatta együtt három zseniális képét. Csak festett sorozatban 1881 és 1886 között, és már vitték is a keze alól kikerülő óriási alkotásokat. Jött ugyan értük a pénz, de az Ecce Homo után már idegszanatórium ajtói nyíltak meg a művész előtt. Kifacsarta, vagy inkább hagyta, hogy kifacsarják zsenialitását, és belőle csak az eldobható, tönkremenő héj maradt.
Nekünk megadatott, hogy lássuk egyben is a csodás Krisztus-trilógiát! Épp ezért fáj most a hiánya. Fáj, hogy elvétetik tőlünk az, amiről már majdnem elhittük, hogy a miénk. Elvétetik, mert nem tettünk érte semmit: nem volt kellő erőfeszítés, nem hoztunk elegendő áldozatot, hogy a miénk is maradjon, igazi tulajdonosai legyünk. Elvétetik, mert nem akartuk igazán!
Jézus egyik példázatában beszél az igazgyöngyöt találó kereskedőről, aki mindenét eladja, hogy a meglelt, páratlan kincs birtokosa lehessen. Nagyon akarja, tesz érte, áldozatot hoz, és megkapja.
Szomorú vagyok, hogy a Munkácsy-trilógiába - jelen állás szerint - beletörött a bicskánk, nem maradhat miénk a megcsodált kincs, mert nem akartuk igazán. Ennél és a hasonló ügyeknél csak az szomorít el jobban, ha így bánunk azokkal a kincsekkel is, melyeket Isten Krisztus által elénk tesz: Ha nem akarjuk őket igazán, ha nem nyúlunk értük, ha nem teszünk meg mindent, hogy sajátjaink legyenek. Ha megelégszünk pl. az ősök kölcsönhitével, a tőlük kölcsönbe kapott keretekkel, hagyományokkal, ezek olykori meglátogatásával, felemlegetésével. Ha kiiállítótermi fegyelemmel, kellő távolságból nézegetjük csupán a kézzel fogható és a lelki kincseket, és egy hidegzuhanyos napon ezek mind elvétetnek tőlünk. Nekünk nem marad más, csak amit valóban akartunk, amiért áldoztunk, és így valóban a miénk lett. Adja Isten, hogy ne a kincsek hűlt helye ébresszen rá bennünket, hogy mit veszítettünk.