Mint a görög mitológiából tudjuk, a kilencfejű vízi szörny minden szétvert, levágott feje helyén két másik nőtt ki, s a hős Héraklész csak úgy tudta elpusztítani, hogy tüzes faágakkal kiégette a fejek gyökereit, hogy ne tudjanak újra kinőni. Végül így tudta levágni a hidra kilencedik, halhatatlan fejét is, amelyet elásott, és súlyos sziklatömböt helyezett rá. Az ezerfejű dzsihadista szörnyet azonban sokkal nehezebb lesz legyőzni, ezért félelemmel vegyes várakozás lepi el Európa nagyvárosait, Párizstól Brüsszelig, Londontól Rómáig.
Való igaz, az ezerfejű dzsihadista szörnyet legyőzni szinte lehetetlen vállalkozás. Talán nem is a mi feladatunk. Némi malíciával: mi ebben a (fantom)harcban csak áldozatok lehetünk... Ezért azt mondom, érdemesebb a mi kis hétköznapjaink szintén sokfejű szörnyei között ellenfelet keresni, nekünk valót... Ráadásul nem is könnyű eldönteni, hogy jót vagy rosszat akarnak... Ismeritek Lázár Ervin: A hétfejű tündér című meséjét? Éppen erről szól, elmondom röviden... S azt is, 3 (plusz 1!) szóban, hogy miért szeretem annyira: mert szép, igaz és jó!
Igen, először is szép ez a mese. Lázár Ervin hihetetlen nyelvi erővel, képteremtő fantáziával, stílusötletekkel, alliterációkkal és egyéb költői eszközökkel mondja el történetét. Mit elmondja... Elénekli, elzenéli! Hallgassunk is bele, vágjunk a közepébe, abba a részletbe, amikor főhősünk elindul, hogy megküzdjön a hétfejű micsodával... „Nosza, nekiestem. Sutty, levágtam az első fejét – mintha egy húr pattant volna el, földtől holdig érő, megzengett a világ. Fölébredt, persze, álmélkodva bámult rám tizenkét szemével. Nem kíméltem, nyissz, levágtam a második fejét is! Illatok szabadultak el akkor, kikerics, fodormenta, kakukkfű, orgona és nárcisz illata. Felém nyúlt, meg akart fogni. De nem hagytam magam. Dolgoztam keményen a karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. Lehullt a harmadik feje is – források, csermelyek bugyogtak fel egy pillanatra. A negyedik is – aranyhajfonatok libbentek s tűntek el a fák közt. Az ötödik is – felcsilingeltek s elhaltak szánhúzó lovak téli csengettyűi. A hatodikat nagyon féltette, húzta, óvta, de nem menekült. Lenyisszantottam. Harang szólalt meg akkor, sok békességes harang. Egyre halkabban, egyre halkabban... De akkor, jaj, elkapott! Szorosan magához ölelt, mozdulni se tudtam. A fejem épp a mellére szorult, hallottam szívdobbanásait. Kipp-kopp – dobogott a szíve...”
Aztán igaz is ez a mese. Akár úgy is lehet értelmezni, hogy az egész vándorút, a küzdelem, s a végén a felismerés az nem más, mint önmagunk megértésének parafrázisa. Mint minden mese, ez is tele van pszichológiai igazságokkal. V.J. Propp a (varázs)meséknek 31 funkcióját írta le, érdemes lenne a hétfejű tündéren is ezeket „végigfuttatni”, hogy tudományosan is lássuk, milyen érték is van a szemeink előtt...Egyébként a mese azzal kezdődik, hogy elhitetik velem, hogy milyen csúnya vagyok – „...a lábam gacsos volt, a hasam hordóhas, a fejem úritök, az orrom ocsmonda, egyik szemem balra nézett, másik szemem jobbra nézett, hívtak emiatt kancsalnak, bandzsinak, árokba nézőnek; tyúkmellem volt, suta voltam, fülem, mint az elefánté, harcsaszám volt, puklis karom, a termetem girbegurba... – s ez mind amiatt van, mert a csodaországban lakó hétfejű szörny elvarázsolt. Egyetlen lehetőségem, hogy legyőzzem őt!
Végül: ez a mese jó, igen, az erkölcsről szól. A személyiségetika szerint a homo eticus mindig egy Másik kihívásaira ad választ. Heller Ágnes azt írja, hogy ez a Másik nem kívülről, hanem belülről támasztja követeléseit. Így szólal meg a műben az erkölcsi én, aki nem más, mint a hétfejű tündér! Akár úgy is felfoghatjuk, hogy a bennünk lévő emberség, humanitás az, aki súg, aki utat mutat, de a döntés az mindig a miénk! Szóval ott tartottunk, hogy hat fejét már levágtam. „Fölpillantottam, megláttam a szemét. Fénylett a szeme, mint a szép, távoli csillag. Megláttam az arcát. Tavak jóságos tükre, föld barna nyugalma, templomok békéje, májusi rétek szépsége – ilyen volt az arca...” Igen, rájöttem, hogy ez a hétfejű valaki nem bánt és nem varázsolt el engem, hanem szeret! S ez a legfőbb erkölcsi mondanivalója a történetnek, hogy nincs más dolgunk, mint vigyázni, őrizni a hétfejű tündér még megmaradt hetedik fejét, azaz, igazi önmagamat, tiszta emberségemet, minden értékemet, amit még nem öltem meg magamban, önmegvalósító nagy igyekezetemben...! Hogy hogyan?
S most jön az az elején megemlített és zárójelbe tett bizonyos plusz 1. érv, hogy miért szeretem ezt a mesét? Az utolsó szava miatt: „Erre az egyre vigyázzunk hát mindannyian. Lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. És szeretettel.” (Erre mondta Gyurkovics Tibor Lázár Ervinről, hogy „őt nem érdekelte a nagy fene igazság. (( teszem hozzá: a jóság meg a szépség sem, ösztönös adottság volt nála mindkettő, szerintem...)) Csak a szeretet érdekelte.” S bennünket?)
Hozzászólások