Legkisebb fiúnk olyan fergeteges gyerekbulin vett részt, hogy végül a hazafuvart megoldották a mentők. Focizás közben lábfejecskéje csúnyán meghúzódott, s a jelenlevő felnőttek jobbnak látták a mentőket hívni. A kórház sürgősségi osztályán vártam őt, a kis sebesült egy tolókocsiban ült, egyik lába meztelen, cipője, zoknija a kezében. Este héttől fél tizenkettőig a kórházban ücsörögtünk, közben fiam nagy jártasságra tett szert a kerekesszék hajtásában, és a különböző rükverc-manőverek végrehajtásában. Végül holtfáradtan, de azzal a megnyugtató tudattal jöttünk ki, hogy nincs törés, és megúszta a gipszet.
Már nem először írok ilyen élményemről. Hogy miért ez az irreálisan hosszú idő, mire kiderül, kinek mi baja? Ott a váróban sokat lát és hall az ember, és kezd érthetővé válni, hogy a várakozási idő emberfeletti munkát takar a segítők oldaláról. Egy jól összetört meglett férfit betolnak. Mi történik odabenn közben? Csupán sejteni lehet, hogy az alapos átvizsgálás mellett komoly fizikai igénybevételt jelent a vetkőztetés, a sérülések ellátása. Jódfoltok, és jobb-ha-nem-is-tudom-milyen árulkodó jelek beszélnek egy-egy komolyabb sérülés kezeléséről.
Szombat esténként amúgy is nagyüzem van a sürgősségi osztályokon. Délután sportbalesetek és munka közben szerzett sérülések mellé estefelé érkeznek a részegen behozottak. Tegnap esti várakozásunk helyszínén szintén színes volt a kép. Egy táncos lábú óvodás kislány szemöldökébe kutya kapott, épp csak hogy elkerülte a tiszta kék szemecskét. Egy munkásruhájú férfi, nadrágján apró festékfoltokkal, komolyan megvágta kézfejét. Volt, aki teljesen egészségesnek tűnt, aztán kiderült, csúnya ütés érte. Más mozdulni sem tudott, ágyon tolták, sóhajai és nyögései alapján komoly fájdalmai lehettek. Héttől kishíján éjfélig hét gyereket - csecsemőtől a nagy kamaszig – számoltam, három fiatalabb felnőttet, valamint legalább hat időskorút, ez utóbbiak mind esés miatt kerültek be.
Ahogy ez lenni szokott, eleinte mindenki a saját hozzátartozóival beszélget, végül aztán megindul a társalgás a többiekkel. Az aggodalmat a nyugodtabb nevetés, olykor óriási kacagások váltják fel. Még az is nevet, aki kínban van, látva más sérülteket, ráébred arra, hogy esete nem egyedi. Sőt, a súlyosabb, nehezebb sérüléseket másutt veszik fel. Ezen az éjszakán a rendőrök az épület másik felében rostokoltak. Ők jönnek be a komoly balesetek sérültjeivel, meg a verekedésben résztvevőkkel. Most ezt mi megúsztuk, amúgy sem gyereknek való hely az esti sürgősségi, és egyik fiatal nővel a röntgen előtt el is beszélgettünk arról, mennyivel jobb lenne a kicsik számára, ha a gyerekosztályon külön fogadnák őket. Zokogó részegek, hányó emberek, véres rongy egy összetört arcú hajléktalan szeme alatt, véletlenül felfedett öreg meztelen testek. Nem gyereknek való hely, holott arányaiban elég sok gyerek fordul meg itt.
Van, akit a várakozás dühödtté tesz, és haragja hamarosan a személyzet ellen fordul. Ez kilenc óra tájban következett be történetünkben, amikor egy durva szájú apuka hangos méltatlankodással végül otthagyta kisfiával a várót. Egy pillanatra többen bekapcsolódtak a szitkozódásba, aztán lecsitult a hangulat. Én magam még a rengeteg várakozási idő ellenére sem tudtam senkire haragudni. Sőt, nagyon nagy türelmet és kedvességet tapasztaltam, akár a mentősök, akár az osztály dolgozói részéről. Egy fiatal -nagyon fiatal - doktornő dolgozott este. Semmi arroganciát nem mutatott. Barátságos volt, és szokatlanul alapos. Emellett képes volt megnevettetni, jobbkedvre deríteni a beteget. Humora láthatóan kitartásra serkentette az ápolókat is. Jéghideg volt a rendelőben, s amikor megkérdeztem a fiatal doktornőt, nem fáznak-e, nevetett, s azt mondta, ő már nem érez semmit. „Az nagyon nem jó”, csóváltam meg fejem, és belesajdult szívem, szinte annyi idős, mint a pályára készülő nagylányom. Nem nehéz belátni, miért is van az orvoslásnak ezen a területén, az oxiológián nagy orvoshiány. Óriási a fizikai és lelki igénybevétel, és valóban csak a legerősebbek bírják.
Eszembe jutott az a rengeteg sokkoló cikk és kép, amit a magyar egészségügy rettenetes helyzetéről szoktak közölni. Vagy a mi vidéki kórházunkra nem érvényes mindez, vagy merő hangulatkeltésről van szó. Tiszta, új mosdók, tisztaság a kórház területén, a segítők részéről pedig figyelmesség, empátia és valamiféle derű. Ugyanezt láttam nyáron Győrben, ahol egy-kétszer meg kellett fordulnunk, vagy abban az időseknek fenntartott intézményben, ahol rendkívül nehéz munkát végeznek az ápolók, mégis mindig olyan jósággal, olyan szeretettel fordulnak az elerőtlenedett, értelmüket elvesztő öregekhez, mintha csak kisgyermekek lennének. És igen: mindezzel szemben rendkívül lelombozó történetek más országokból, elesősorban az alapellátás teljes leépülése és a rendkívül költséges egészségügyi szolgáltatások miatt. Németországban jelenleg áll a bál: kiderült, hogy az orvosok a rendes egészségbiztosításokat már kevésnek tarják, és ezért kialakult az ezen felüli, készpénzes szolgáltatások egy eldurvult rendszere, amelyben egy bizonyos vizsgálatot csak akkor végeznek el, ha a beteg egyben aláír egyéb vizsgálatok megvásárlásáról egy hosszú listát. Azaz, valaki bemegy egy egyszerű köhögéssel, és végül a prosztatarák-szűréstől kezdve a szemfenék-vizsgálatig sok egyébbel gazdagodik.
Az anyázó apukán kívül, aki végül szitkozódva távozott, amúgy sok emberséget mutattak a várakozók – sérültek és hozzátartozóik egyaránt. Még a három öreg ivócimbora is figyelmesek volt és cirkalmasan köszönte meg a segítséget. Egy tolóágyon komoly fájdalmakkal feküdt egy osztrák fiatalember, barátai gondosan takargatták, vízzel itatták. Mindenki sajnálta őket, idegenben még rosszabb egy ilyen helyzet. Aztán kiderült, hogy annyira nem is idegenben járnak, szinte mindenki tudott hozzájuk szólni németül, a munkásruhás enyhe burgenlandi ízzel is. A rendelőben sem volt szükség tolmácsra.
A szolidaritásnak és a segítségnyújtásnak ebben a zárt terében valahogy értelmetlennek tűnt az a sárdobálás, ami a mindennapokban jelen van, és most nem csak a politikáról beszélek, hanem emberi viszonyulásainkról. Egy harciasabb szülői értekezletről, a durva beintésről, amit a közlekedésben részt vevő agresszívabb polgártársaink mintha egyre szívesebben alkalmaznának, vagy megromlott családi viszonyokról. Néha nem árt egy kis szembesülés, hogy egészségünk, épségünk nem érdemünk és ügyességünk gyümölcse, és vannak helyzetek, amiben a türelem és az odafigyelés úgy hat, mint gyógyír a sebre.