A sértettek kára 200 ezertől 200 millió forintig terjedt. 100 millió forint fölötti vagy akörüli káruk csak keveseknek volt, de többen voltak, akik 50 millió forint körüli vagy 10 és 50 millió közötti összeget vesztettek el, és bár a kisebb károkból volt, ami teljesen megtérült, a vádirat szerint legtöbben csak a pénzük egy kis részét látták viszont.
Ők a piramis szerencsésebb fokán álltak, mert valamennyit még adott nekik Marcsi a másoktól beszedett pénzből, de vannak olyanok is, akiknek semennyi pénze nem térült meg a „befektetéséből”.
Nem régen jelent meg a hír, hogy elfogták Dél-Amerikában elfogták „Bróker Marcsit”, a Kun-Mediátor csalás miatt keresett vezetőjét és kihallgatták. A karcagi vállalkozó a vádak szerint piramisjáték-szerű befektetéssel busás hasznot ígérve csalt ki emberektől összesen milliárdos összeget, és tűnt el azzal nyomtalanul. A nőt másfél bujkálás után, néhány napja Belize-ben fogták el, és szállították haza, hogy a törvény előtt feleljen tettéért.
Hiszékenység és ennek a meglovagolása? Nyilván erről is szól ez a történet – meg egy kicsit többről. Bizalomról és bizalmatlanságról is. Meg reménytelenségről és a vak reményről. Nyereségvágyról és a nehezen megszerzett javakkal a jobb jövő biztosításának igényéről.
Mert ahhoz, hogy egy ilyen csalás-sorozat működjön, szükség van némi bizalmatlanságra. Bizalmatlanságra a törvényes befektetési lehetőségekkel, a bankrendszerrel, jelentős hozamokat ígérő nyugdíjbiztosításokkal, államkötvényekkel – és végső soron az ezeket működtető szervezetekkel szemben. Ki mer itt húsz évben gondolkodni? Ki mer itt egy akár nemzetközi hátterű biztosítóban megbízni? És ki meri az államra bízni a pénzét a magánynyugdíjak államosítása után? Bizalmatlanság, aminek a leküzdésén talán minden érintettnek többet és hatékonyabban kellene dolgoznia. Ezzel függ össze a remény és a reménytelenség kérdése is: el merem-e hinni, hogy a lassú, de biztos munka, befektetés is megtérülhet? Hiszek-e a jövőben, vagy csak a ma létezik, csak a mát tekintem biztosnak, mondván: „jobb ma egy túzok, mint húsz év múlva száz veréb?” Merünk-e, tudunk-e hosszú távon tervezni? Azt hiszem, történelmünk egyik legsúlyosabb átka, hogy a törökdúlás, tatárdúlás, labancdúlások és kurucdúlások után leszoktunk mi magyarok arról, hogy bízzunk a jövőben. Ezért kockáztatunk. Ezért kell minden most, azonnal. Ezért éri meg szerintünk kockáztatni. Mert hosszú távon minden bizonytalan, és ahhoz képest rövid távon a nagy kockázat is kifizetődő.
Isten őrizzen attól, hogy a másokat kioktassak, mint kellett volna tenniük. Szó sincs erről. És nem is befektetői tanácsokat akarnék adni másoknak, hogy a hasonló szélhámosságokat elkerüljék. Én csak az örök (és magyar?) jellegét igyekszem az eseményeknek felmutatni. Hogy hátha egyszer kitörünk belőle – a jelen, a rövidtáv, a béka-perspektíva magunk csinálta csapdájából. Hogy egyszer elkezdünk merni hosszú távon gondolkodni. El merünk kezdeni bízni a jövőben.