A miniszterelnök arról beszélt ezután, azt hitte, elmúltak már azok az idők, amikor magyar politikusok bármilyen fórumon Magyarország ellen fordulnak. Ez szerinte most mégis megtörtént. Magyar képviselők azokat erősítik, akik korlátozni akarják a magyarok önállóságát és el akarják venni a magyarok pénzét.
"Egy ilyen ügyben, amikor Magyarországot igazságtalanul támadják, miért nem lehet félretenni a pártkötődést és a pártérdekeket ugyanúgy, ahogy ez az árvíz elleni küzdelemben a gátakon sikerült?" - tette fel a kérdést a kormányfő.
Az élet írja a forgatókönyvet – szokták mondani, én pedig kénytelen-kelletlen egyet kell, hogy értsek ezzel a megállapítással. Az egyszeri református lelkipásztor ugyanis egy évben egyszer hazautazik rokonlátogatóba, előtte elkészíti az írását, hogy ne kelljen a családtól elvonulva, sűrű bocsánatkérések közepette a laptop klaviatúrájához vonulnia, vagy éppen az éjjel közepén, szúnyogok hadától körülvéve (éljen a mobilnet) a teraszon pötyögtetnie, erre megérkezik a Tavares jelentés, és vele kéz a kézben szocialistáink már-már szokásos viselkedése. Mit mondjunk erre? Legfeljebb annyit, hogyha újfent azon gondolkodnak, vajon kinek az örökösei ők: a nemzetéért vértanúhalált halt Nagy Imre, vagy a nemzetét eláruló, szovjet tankok élén Budapest ellen vonuló Kádár Jánosé, bátran és határozottan válasszák ez utóbbit. Persze, ettől a megállapítástól, minősítéstől egyáltalán nem vagyok boldog. Sőt. Szívesen írnám az ellenkezőjét, de nem tehetem.
Nincs mit szépíteni, finomítani a fenti kijelentésen. „A baloldal következetesen ráront saját nemzetére” –mondta évekkel ezelőtt Orbán Viktor, és bármennyire fájó és szomorú, sőt, mi több, bántó ezt kimondani, ezek az emberek most megint tanúbizonyságát adják annak, hogy ez bizony maga a rideg valóság. És itt most nem arról van szó, hogy bárki, aki mezei állampolgárként egyetért az Európa Parlament jelentésével vagy a baloldali képviselők viselkedésével, hazaáruló lenne. Nem, nem és nem – mert egy mezei állampolgár nem azonos egy megbízott képviselővel, akinek mindig és mindenhol a saját országa érdekeit kellene képviselnie. Egy mezei állampolgár egyetérthet a Parlament képviselőinek véleményével, de egy magyar képviselőnek –még ha igaznak is érzi a vádakat- kötelessége arra kérni képviselőtársait, hogy ne szavazzanak meg semmiféle hazánkat elítélő határozatot. Egy magyar képviselőnek kötelessége azt mondani ott Strasbourg-ban, hogy „bár komoly aggályaink vannak, mi majd otthon megbeszéljük a dolgokat.” Egy magyar képviselőnek kutya kötelessége foggal-körömmel a saját hazája érdekeit, renoméját, tisztességét védeni, és ebbe nem fér bele az, ahogyan ők viselkedtek. Ilyet magyar képviselő egész egyszerűen nem tehet, soha, semmilyen körülmények között. Még akkor sem, ha az elfogadott Tavares-jelentésnek nincs jogi következménye.
Nem Magyarországot, hanem a magyar kormány politikáját ítélték el az Európai Parlamentben –hangzik az egyik legfontosabb érv, de hogy ha ez így van, akkor a baloldali ellenzék miért nem a magyar parlament falai között érvel, küzd a kormány ellen, és védi a magyar demokráciát? Miért nem itthon próbálják meggyőzni a magyar választókat arról, hogy a következő választáson rájuk szavazzanak? Körülbelül úgy viselkednek, mint az a szülő, aki a nyílt utcán, a járókelők szeme láttára pofozza fel a gyerekét, ahelyett, hogy az otthon csöndjében és nyugalmában próbálnák közösen megoldani a kialakult helyzetet. A saját gyermeke megalázása ez a viselkedés, még akkor is, ha a járókelők egy része egyetért, még akkor is, ha ő csak megértetni akarta a gyerekkel, hogy mit, miért nem szabad. Pedig gyermeket, házastársat nem verünk (különösen nem nyilvánosan), a családi szennyest nem teregetjük ki, hanem megbeszéljük, megoldjuk, ha tetszik, elsimítjuk. Mert összetartozunk.
Persze, nem először tesznek így, mivel mostani cselekedetük szervesen illik abba a folyamatba, amelyet a rendszerváltozás óta művelnek. Egy egyszeri botlás még elfelejthető lenne, de mit csináljunk akkor, ha valaki évtizedek óta ugyanezt a politikát képviseli? Az első ilyen számomra Gönz Árpádnak, mindenki Árpi bácsijának a segélykiáltása volt 1993-ban, a La Stampa című olasz lap hasábjain: „Európa, segíts”- mondta az ország első embere, ahelyett, hogy minden törvényes eszközzel, megfelelő politikai lépésekkel fellépett volna az esetleges szélsőséges megnyilvánulások ellen. Aztán jött a gazdasági zseni, Medgyessy Péter, aki miniszterelnökként Erdély elcsatolására koccintott a román nagykövetségen. Következett a szégyenteljes december ötödikei népszavazás, a német, majd az angolszász sajtóban megjelenő lejárató cikkek tömkellege, majd a magyar ügy nagy barátja, Victor Ponta román miniszterelnök díszvendégként való meghívása a szocialista kongresszusra. Rájuk mindig lehet számítani – tudják ezt jól az Unióban ugyanúgy, mint Bukarestben, vagy éppen Pozsonyban.
Az Európa Parlament által elfogadott, Rui Tavares portugál képviselő által jegyzett jelentés szerint hazánkban sérülnek az emberi jogok, a kormányzat alapvető alkotmányos jogokat nyirbál.
Nos, én alázatosan, de határozottan kérem, hogy az Európa Parlament határozatban ítélje el az Egyesült Államokat. Miért? Például azért, mert az élelmiszerbiztonság terén az USA –szerintem- megsérti az emberi jogokat. Nem tudom, tudja-e a kedves olvasó, hogy az úgynevezett élelmiszerbiztonság milyen az Egyesült Államokban? Nos, az FDA, vagyis a Food and Drugs Administration nevű felügyelet engedélyt ad az élelmiszeripari vállalatoknak arra, hogy bármilyen új tartósítót, színezéket, adalékot, miegymást beletegyenek az ételbe és az italba anélkül, hogy bizonyítaniuk kellene, hogy az az emberi egészségre ártalmas, vagy sem. Ez már az FDA feladata, amelyet az állam az adófizetők pénzéből tart fenn. (Fordítva működik minden, mint Európában, így Magyarországon is.) Magyarán: a lakosság kísérleti nyúlként eszi az ételt, az állami szerv pedig vagy bizonyítja, vagy nem, hogy az méreg-e, vagy sem. Persze az FDA és az élelmiszeripar költségvetését össze sem lehet hasonlítani…hogy közben emberek tíz és százezrei betegszenek meg, gyermekek tíz és százezrei súlyos, életveszélyes ételallergiával küzdenek, nem fontos. Az emberi jogok zárójelbe kerülnek…
De ne menjünk ilyen messzire: Csehország és Szlovákia ellen azonnal induljon eljárás, mivel az emberi jogokat lábbal tipró Benes dekrétumok a mai napig érvényben vannak. És akkor még Malina Hedvigről és a szlovák állampolgárságuktól megfosztott nemzettársainkról szemérmesen hallgatunk.
De az elítélők logikáját követve kérem, sőt követelem, hogy azonnal járják ki Angliát az EU-ból, mivel ott a parlamenti választások a többi országétól teljesen eltérő módon zajlanak: nem négyévenként, hanem végső soron akkor, ha egy kormány belebukik a kormányzásba. Hol vannak itt az emberi jogok? Le lehet váltani egy kormányt, vagy az addig marad hatalmon, amíg jónak látja? Nem más ez, mint diktatúra, Bokros úr? (A kérdés költői: persze, hogy le lehet váltani. Minden egyéb felvetés természetesen butaság.)
Tehát, ha igaz az, hogy Magyarországon sérülnek az emberi jogok, akkor erre csak azt mondhatjuk: nem jobban, mint máshol. De hogy ne tűnjek cinikusnak, hadd ismételjem el újra: akkor a problémát itthon kell rendezni, nem pedig másokhoz rohangálni.
Ha már ennyire érzékenyek a magyarországi emberi jogokra, a demokrácia helyzetére a tisztelt uniós politikusok, vajon hol voltak ők 2006. október 23-án? Számomra pontosan ezért álságos és visszatetsző mindenféle érvük, mert ugyanez az Európai Parlament semmit nem tett akkor, amikor azonosító szám nélküli, magukat rendőröknek nevező ámokfutók a nyílt utcán ütötték-verték a magyar állampolgárokat. Hol volt akkor Rui Tavares, amikor Demszky Gábor mindezért kitüntette Gergényi Pétert, amikor a magyar parlamentben a „liberális” Kuncze Gábor kiröhögte a rendőri brutalitás áldozatává vált Révész Máriuszt? Hol volt akkor Martin Schulz és Reading asszony, amikor emberek szemét lőtték ki Budapesten? Akkor is a magyar demokráciáért aggódtak, csak éppen titokban?
Pár évvel ezelőtt egy kedves amerikai barátommal, akiről érintőlegesen írtam már itt a reposzton, az amerikai politikáról beszélgettünk. Valahogy szóba került a Magyar Nemzet című napilap is, amely meglehetősen negatívan vélekedett az amerikai kormányzat ténykedéséről. Mivel lelkesen ajánlottam figyelmébe a napilap egy szerintem érdekes írását, ő ennyit válaszolt: bár én más oldalon állok, mint a jelenlegi kormányzat, ne várd tőlem, hogy egy olyan újságot olvassak, amelyik kritizálja a hazámat, mert én elsősorban amerikai vagyok, és csak utána demokrata vagy liberális.
Tehát először amerikai, és csak utána demokrata, vagy liberális. És ebbe nemhogy az nem fér bele, hogy egy magánbeszélgetésben kritizálom országom kormányát, de még az sem, hogy olyan újságot olvasok, amely szerintem sértegeti a hazámat.
Nos, én ilyen ellenzékre vágyom. Mert ez a felelős viselkedés. Komolyan, őszintén gondolom: szükségünk lenne egy ilyen ellenzékre. Mert bizony a politikai jobboldalon is bőven van mit elítélni, itt sincs minden rendben, itt is vannak igazságtalanságok, sőt bűnök. A demokrácia természetéből fakad (mert itt azért mégiscsak demokrácia van, akkor is, ha bőven van mit javítani rajta), hogy előbb-utóbb más lesz a kormányfő, és más politika határozza majd meg az ország előmenetelét. Más kormányfő, más politika - a kérdés csak az, hogy erre számíthatunk, vagy tellik tőlük másra is? Mert ha ellenzékben is csak ennyire képesek, kétség sem fér hozzá, mit tesznek majd a kormányrúdhoz kerülve.
Hozzászólások