A női alpesi sízők lesiklóversenyét rendezték meg szerda délelőtt a Szocsiban zajló téli olimpián. A győzelmet holtversenyben a szlovén Tina Maze és a svájci Dominique Gisin szerezte meg a svájci Lara Gut előtt, míg a magyar Miklós Edit minden idők legjobb magyar síhelyezését elérve a hetedik helyen végzett.
A másik magyar, Berecz Anna 41-es rajtszámmal indult a negyvenkét versenyző között, s majd' tíz másodperces hátránnyal a 35. helyen végzett.
Miklós Edit hetedik lesiklásban, holtverseny az élen - nemzetisport.hu
Hazudnék, ha azt írnám, hogy árgus szemekkel figyelem a téli olimpia eseményeit, vagy hogy fél évvel ezelőtt tudtam volna arra a kérdésre válaszolni, kicsoda Miklós Edit, vagy Berecz Anna. A síelésről sincs túl sok fogalmam, az átlagmagyarral együtt nekem a téli sportok egész egyszerűen kimaradtak, azzal együtt, hogy sporttagozatos általánosba jártam, ahol hagyományai voltak a síelésnek (vagy sízésnek?). A Zemplén Kalandpark már gyerekkoromban is létezett, igaz, akkor csak Magas hegynek hívták, nem volt hóágyú, bob, nyári sípálya meg pláne. Így hát a hólapátolás, a hógolyózás és a szánkó marad, mint téli sport – idén mindössze egyszer sportoltam, sportoltunk, hála a hószegény időjárásnak.
Mindezekkel együtt mérhetetlenül büszke vagyok a két magyar sportolóra, akik nem nyertek ugyan az ég világon semmit, mégis, valamit sikerült bebizonyítaniuk. Leginkább azt, hogy a csöndes győzelem is győzelem. Azt hiszem, a Vancouverben még nagyot bukó, most szenzációs Miklós Edit hetedik helye, de Berecz Anna harmincötödik helye is felér egy győzelemmel.
Nem szoktunk ehhez hozzá. Mi a nyári sportokban vagyunk jók, abban halmozzuk az élvezeteket, a vízi sportokban mindenkit alázunk, de kézilabdában, cselgáncsban, öttusában, vívásban sincs szégyenkezni valónk. Nekünk éppen ezért nem pálya, nem győzelem egy olimpiai hetedik hely, különösen nem a harmincötödik. Győzelemről mi akkor beszélünk, amikor lassan kúszik felfelé a magyar lobogó, mi pedig a felsimerhetetlenségig eltévesztett himnuszunkat a győztessel együtt énekelve, könnyes szemmel belebizsergünk a diadalba.
Vajon mi a győzelem? Kit tekintünk győztesnek? Csak a látványos siker, a fényes diadal jelent valamit, vagy a csendben elért eredmény, a tisztességes helytállás is számít?
Pár napja kaptam kézhez egy nagyszerű könyvet, mely a Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzait tartalmazza 1943-ból. Azon túl, hogy ez egy nagyszerűen összeállított, rendkívül alapos feldolgozás, mindamellett letehetetlen olvasmány is, hiszen emberi sorsok, lelkipásztori jellemvonások, gyülekezeti helyzetképek rajzolódnak ki előttünk. Az átlagos olvasó bepillanthat a huszadik század első fele dunántúli református közösségeinek életébe, miközben a ma már semmit nem jelentő nevek mögött megannyi öröm és bánat, csalódás, keserűség, és néha-néha győzelem rejtőzik. Többségük tisztességgel helyt állt, és nem kaptak semmiféle kitüntetést. Csendesen munkálkodtak, és ezzel együtt csendesen győztek. Volt, ahol templom épült a semmiből, volt ahol a gyülekezet is gyarapodott. Az én egyik elődöm, az utolsó helyben lakó kisasszondi lelkipásztor, Mezei János így ír: „A lelkészlakás teljesen romokban és lakhatatlan állapotban volt, a templom erősen pusztulóban, a kerítések mind kidőlve úgy, hogy valóságos tatárjárás képét mutatta. (…) 1942 tavaszán pedig (…) a régi lelkészlakás a hóolvadás idején összedőlt. Így azonnal nekiláttunk az új lakás felépítéséhez úgy, hogy még 1942 őszén, október 1-én beköltözködhettünk a teljesen új lakásba. Minden meglévő anyagot felhasználtunk, és a nagy anyaghiány közepette nagy áldozattal, nagy erővel, de soha nem lankadó hittel, Istenben bízva elkészült a 4 szoba, konyha, előszoba, fürdőszoba, éléskamra, nyári konyha, füstölő és pincéből álló épület. Mindezt még a 200 lélekszámot sem számláló gyülekezet önerejéből, minden külső segítség nélkül. Isten végtelen kegyelmét látom abban, hogy az eddig veszekedő, lelkészével mindig egyenetlenkedő gyülekezet most a megbékélés útjára lépett, a templomot kerülő gyülekezet most szorgalmatosan templomba járó gyülekezetté lett. Ez nem az elődök hibája, vagy az én érdemem, hanem a könyörülő Istené.” (Kránitz Zsolt - Köblös József, szerk.: „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943. Pápai Református Gyűjtemények, Pápa, 2013. 746. oldal)
A dunántúliak mellett írhatnék a zempléni csendes győztesekről is, a nagyszüleim falujában, Alsóbereckiben helyt álló Szutor tiszteletes úrról, a sátoraljaújhelyi Nagy Sándor Béláról, vagy a Debrecenből Bojtba száműzött Berényi Józsefről, a mögöttük álló, jobbára névtelen emberekről, akik az ő hűséges munkatársaik, támogatóik is voltak.
A látványos győzelem mellett győzelem az is, amikor valaki tisztességgel elvégzi a rá bízott feladatot: becsülettel, erejét megfeszítve, szívét-lelkét beleadva küzd, helytáll, célba ér, épít, szülőként gyereket nevel, dolgozik, tanít, tanul, szereti a házastársát, ápolja a betegeit, elvégzi a feladatát, megcselekszi, amit megkövetelt a haza, a hit, a hivatás.
Éppen ezért, én a csendes győztesekért vagyok leginkább hálás. Miklós Editért legalább annyira, mint a harmincötödik Berecz Annáért.
