„A helyiek akaratát semmibe véve felavatták Ľudovít Štúr szobrát Párkányban. Az önkormányzatot megkerülve állami parcellán áll a szobor, amihez egy magyar vezetésű minisztérium is hozzájárult.”
Mózes Szabolcs: Így építenének nemzetet a szlovákok Esztergommal szemben (Mandiner, 2019. május 12.)
Talán nem teljesen független a közelgő EP választásoktól az, ami a közelmúltban két szomszédos országban, Szlovákiában és Romániában történhetett. A szlovákiai himnusztörvényről éppen egy hete írtunk a Reposzton. (Az unió felé kacsingató ukrán nyelvtörvényről is jelentkeztünk nemrég egy visszafogott blogbejegyzéssel.) Romániában egy első világháborús katonatemetőben levezényelt, durva önkormányzati beavatkozás sértette okkal-joggal az ott élő magyarságot.
A Hargita megyében található, dormánfalvi önkormányzat területéhez tartozó Úzvölgye katonatemetőjében éppen tegnap tartottak ökumenikus demonstrációt. Az osztrák-magyar katonatemetőben május 17-ére tervezték ünnepélyes keretek között átadni az oda törvénytelenül elhelyezett román parcellát. Minderről csupán április végén szereztek tudomást az erdélyi magyarok. Közösségi oldalakon is petíciót indítottak a temető… khm… átminősítése ellen. Mindez egyelőre úgy tűnik, hiába.
De vissza Szlovákiára. Még le sem csillapodott a szlovákiai himnuszbotrány, a párkányi (szlovákul: Štúrovó) önkormányzatot megkerülve, a város szlovák nevének névadójáról, Ľudovít Štúrról mintázott szobrot avattak tegnap. De miért gond ez az ott élő párkányi magyaroknak?
Tegnap teljesen más témában írtunk a bizonyos „történelmi metszetről”. A második világháború után északi szomszédaink is követték a többi szomszédos állam példáját a magyar helységek átnevezése ügyében. Vagy hasonló hangzású szavakat kerestek, vagy tükörfordítással kreáltak új földrajzi neveket, vagy egy-egy többségi nemzethez tartozó történelmi személyt választottak névadóul. A horvátországi Vörösmart például úgy lett Zmajevac, hogy az első világháború utáni Szerb-Horvát-Szlovén Királyság helységnévfelelősei hallottak Vörösmarty Mihályról, ezért kerestek egy nagy szerb költőt, és a választásuk Jovan Jovanovic Zmajra (1833-1904) esett (aki mellesleg Petőfi János vitézét is lefordította szerbre, de Arany Jánostól is több művet fordított). A mai napig a drávaszögi falucska Zmajevacra hallgat. Igen, Horvátországban.
Párkányt sokáig a szlovákok Parkannak hívták, míg 1948-ban, egy Párányban soha nem járt, de szlovákok számára fontos történelmi szereplő, Ľudovít Štúr neve ki nem pattant valaki fejéből. A település átnevezése a felvidéki magyarok tömeges kitelepítésének idejére esett (píszíül: szlovák-magyar lakosságcsere), az egyértelmű cél az volt, hogy 50 km-re délre az akkori szlovák-magyar nyelvhatártól egy etnikailag homogén szlovák tömböt hozzanak létre – ebbe nem fért bele a település régi elnevezése. Azóta, ha az ember átmegy a Mári-Valéria hídon (ami Meciar alatt a magyar tankok átkelésével való riogatás miatt nem volt felújítható), a Štúrovó felirat köszönti.
A tegnap átadott emlékmű tehát nettó provokáció, aminek egyetlen célja, hogy a helyben maradt magyarok tudják, hol a helyük.
Az emlékmű állításában az volt a truváj, hogy egy állami tulajdonban lévő vállalat, a Közkikötő Rt-vel kötöttek 2025-ig szóló földbérleti szerződést arra az egy négyzetméterre, ahová a szobrot állították. Évi egy euróért. Szemben az esztergomi bazilikával. És a sztorinak még vannak ennél is szomorúbb részletei.
A tegnapi provokatív szoborállítás jelzi: a himnusztörvény után is van lejjebb, ha a rohamosan fogyatkozó felvidéki magyarság megleckéztetéséről van szó. Az ember méltóság szimpla meggyalázása ez. Olyan idegőrlő akciósorozat, amit a mostoha-anyaországból elképzelni nem lehet, csak annak fáj (élesen? tompán?) igazán, aki ott született.
Forrás: Mózes Szabolcs, Mandiner