A párizsi kóser boltnak a túszejtőhöz hasonlóan mali származású muzulmán alkalmazottja bújtatta el a túszokat az alagsori hűtőkamrában.
A franciaországi terrortámadások alapjaiban rázták meg a nyugati társadalmat. A terrorizmussal régóta együtt élünk, ám az egyéni felelősség kérdése szinte soha nem merült fel eddig. Az „élni és élni hagyni” szemléletmód kudarca most először vált teljes pőreségében nyilvánvalóvá.
Ahogy arról az előző napokban a Reposzton szó esett, az a párizsi szatirikus lap, ahol a túszejtés elkezdődött, a liberalizmus zászlójával kezében a politikusokon kívül az egyházakat támadta. Nem egyszerűen kedves viccekkel, hanem rasszista, gyűlölködő éllel. Ennek van egy hagyománya Franciaországban, s egy időben nagy kereslet volt nálunk is minderre. Talán emlékszünk Jean Effel rajzaira Ádám és Éváról. A kommunista szellemiség a maga álprüdériájával nagyon is áhította ezt a típusú humort, amiben idétlen öregemberként jelent meg maga Isten. Gyerekkorom egyik megbotránkoztató élménye volt, a mai napig nem tudok hányinger nélkül ránézni ezekre a karikatúrákra. Sértett. Megbotránkoztatott. Akkor még nem tudtam, mit mondott a gyerekek megbotránkoztatásáról Jézus.
Miközben a nyugati civilizáció a párbeszéd fontosságát hangsúlyozza most is, nem gondol arra, hogy ez a világ – éppen a liberális gondolkodás sarokkövei miatt – elfelejtett beszélni a másikkal. Ez kicsiben is megfigyelhető. Ráadásul a folyamat minden közhiedelemmel ellentétben nem most indult el, és legfőbb okozói nem a „technikai mütyürök”. A beszélgetés, a kölcsönös odafigyelés, a másik ember megbecsülése generációkkal ezelőtt kezdett kikopni a nyugat civilizáció társadalmaiból. Ha ma beül az ember egy családi összejövetelre, a legtöbb helyen egyéni monológok sokaságát kell hallgatnia: a megszólalás lehetősége az „aki kapja, marja” elvén működik. Ugyanez közösségi szinten is lejátszódik. Nem oda-vissza érdeklődés történik, nincs arány a beszéd és a meghallgatás között, mégpedig azért nem, mert a beszélő nem veszi figyelembe a másik befogadóképességét. Ezért a meghallgatás sem egy türelmes és figyelmes attitűddel történik, hanem az önfegyelem és a figyelemvesztés kombinációjával, vagy a türelmetlenség és a másik bántásával, gondoljunk csak a politikai vitákra. Mindez annak a szemléletnek köszönhető, amely az egyéni boldogulást helyezte előtérbe a kollektivitással szemben, s így ma már csak az óhajok szintjén létezik társalgási kultúra. Ahogy egy egyszerű bevásárlás könyöklési harccá változik, vagy amiképpen az emberek képtelenek normálisan használni az autópálya jobb sávját, mert ott is versenyhelyzetet élnek át, úgy a napi kommunikáció szintjén is ugyanez zajlik le. Miért gondolnánk hát, hogy empátiavesztett emberek, akik képtelenek egy magasabb szintű kommunikációra, majd helyesen állnak hozzá a tőlük eltérő kultúrájú, vallású, gondolkodású emberekkel szemben?
A karikatúra-lap tragédiája az intolerancia szörnyű következménye. Nemcsak játszott azzal, ami a másik számára szent, de meg is alázta, meg is gyalázta a másik ember számára legfontosabbat. Mi, nyugati emberek ehhez hozzá lettünk szoktatva. A Charlie Hebdo-t a katolikus egyház tizenkétszer perelte be. Ennek ellenére egy katolikus sem rántott ellenük Kalasnyikovot. Azonban a tűréshatár is véges. A karikatúralap szerencsétlen szerzői sok esetben a legalantasabb párhuzamokkal próbálták elérni a humor egyfajta szintjét, többnyire a szexualitás durva képeivel, legfőbb fegyverük a kigúnyolt ember nemi szervének ábrázolása volt. Annyi biztos, hogy nem sokat mérlegelték, mit is váltanak ki majd azokban, akiket támadnak. Vagy, ha mérlegelték, és mégis megjelentették képeiket, akkor toleranciában leszerepeltek. Lehet, hogy számukra ez egy nemes harcnak tűnt a vallás és más „métely” ellen, de hogy övön aluli volt, az biztos.
Amikor tragédiák történnek, fel lehet menteni a nagy társadalom nevében önmagunkat, „moshatjuk kezeinket”, de az egyéni felelősség kérdését nem kerülhetjük meg. És a történet jóval túlmutat a Charlie Hebdo tragédiáján, már csak azért is, mert lavinaszerűen magával sodort olyan áldozatokat, akik talán nem is tudtak a szatirikus újság létezéséről. Az „élni és élni hagyni” elve, amivel korábban tele volt a nyugati világ, csak akkor érvényesülhet, ha ember az emberrel beszélni tud. Jelenleg kultúránk - ha ezt a civilizációt egyáltalán kultúrának lehet nevezni - egy ősember-szintre ért le a kommunikáció tekintetében (is). (És most elnézést kérek minden egykor élt, jólelkű, a másikra odafigyelő ősembertől!) Az egoizmus, az önzés vallása egyszerű szabályok szerint működik. Nekem legyen tele a gyomrom, nekem legyen fedél a fejem fölött, nekem legyen jó, én beszéljek, mert az én mondanivalóm a legfontosabb és legérdekesebb, nekem legyen igazam, mert az én igazságom az egyedül helyén való. Ez a fajta korlátoltság nyilván megakadályozza azt, hogy a másikat megismerjük igazán, megértsünk más kultúrákat, más gondolkodásmódokat, más világnézeteket, mint a miénk. A nyugati gondolkodás gyakorlatilag éppen abban vallott kudarcot, amiben meghirdette nagy kulturális harcát ezelőtt két évtizeddel, nevezetesen a multikultúrák felvállalásában és a másság tolerálásában. Ez azonban nem előzmények nélkül való. Ami személyes szinten nem működik, nem fog nagy társadalmi méretekben sem működni. A humánum ugyanis apró dolgokon kezdődik. Egy mohamedán vallású ember elbújtat radikális iszlám terroristák elől ártatlan vásárlókat. Ő lehet, hogy nem tanulta az iskolában, hogy toleránsnak kell lennie. Egyszerűen volt benne emberség, s emellett bátorság, hogy megcselekedje, amit az embersége diktált.
A változást nem lehet szlogenekkel elérni. Amíg nincsen személyes szinten igény arra, hogy megjelenjen életünkben a szeretet – mert igen, erről van szó -, addig hiába a szócséplés. Hiába a tüntetés, hiába a politikai korrektség. Emberként ember módra kell viselkedni. És próbálni hasonlítani arra, aki a maga hasonmására teremtett bennünket.
Hozzászólások