Azonosította a rendőrség a szerda esti Ráday utcai kollégiumtűz egyetlen áldozatát: az elhunyt egy 47 éves veszprémi férfi volt, négy iskolás korú kislány édesapja, aki vendégként töltötte az éjszakát a református kollégiumban. A Magyarországi Református Egyház minden lelki és anyagi segítséget megad a gyászoló családnak, támogatásukra a következő számlaszámot különítették el:
Magyarországi Református Egyház
11100104-19024048-40000004
A közlemény rovatba, kérjük, írják be: „tűz"A külföldről történő utaláshoz szükséges kódok:
IBAN: HU29 1110 0104 1902 4048 4000 0004, SWIFT kód: CIBHHUHB
A kollégiumtűzben egy ember meghalt. Mindenkinek sikerült kimenekülnie, de valahogy ennek az egynek nem. Nem tudom, ki hogyan élte meg hírt, de nekem ez így abszurd. Mindenki, kivéve ezt az egy embert. Valahogy itt nem működik semmiféle logika, nem áll össze a világ, a rend, valami szépen rendezett, logikus egész. S az első elemi reakció, ami kitör belőlem: a tiltakozás. Hé, Úristen, itt valami nincs rendben! Miért pont ez az egyetlen egy ember? Mennyivel volt ő rosszabb, mint a többi? Nem gondolod, hogy sokkal igazságosabb lett volna, ha ezt az egyet is kimented, ha már úgy gondoltad, hogy tüzet hozol arra az épületre? Nem gondolsz a családjára, a szeretteire? Miféle igazság a Te igazságod? Az egyiket megmented, a másikat nem? Mindenkit megmentesz, kivéve azt az egyetlen egyet? És még a tetejébe azt is várod tőlem, hogy higgyek Benned? Mert Te mindent oly’ szépen intézel? Miféle logika ez, Úristen? Nem vagy Te egy kicsit következetlen?
De az Úristen hallgat. Nincs válasz a miértre, s nem is lesz. Történt egy tragédia, mindenki túlélte, kivéve egyet. Na, ezt rakd össze.
Két válasz adható.
Az egyik az, hogy nincs itt semmiféle úristen. Így, kisbetűvel. Még hogy az ő akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le a fejemről! Ez mese. Meg hogy ő a történelem ura. Vicc. Nincs itt úr, véletlenek vannak. Vaksors. Nem kell a történetek mögé, ahogy e történet mögé sem semmiféle istent látni. Mert akkor még az is megkérdezhető, hogy minek hozott tüzet az ő egyházának egyik épületére? Pont egy olyanra, ahol a lakók többsége papnak készül? Szóval, nem kell itt holmi rejtett összefüggéseket keresni, valamiféle istent, pláne egy könyörülő és szerető istent belekeverni a történetbe. Merthogy nincs is. Ez az ember egyszerűen peches volt. Rosszkor volt rossz helyen. Ilyen az élet. Pont. Ne keresd hát a logikát a történetben, mert nincs benne. Jobb, ha leszámolsz olyan téveszmékkel, hogy majd valamiféle istenség megtart, ha hiszel benne. Az efféle mítosz csak gyenge embereknek való, akik még azt is elhiszik, hogy a hit valami istenben olyan, mint egy életbiztosítás. De ha olyan lenne, akkor miért halt meg ez az ember? A többi hívő volt, ez meg hitetlen?
A másik válasz pedig az, hogy mégis csak abszurd, ahogyan az ember az ilyen helyzetekben számon kéri az Úristenen a saját logikáját. S ha nem kap választ a saját logikája szerint feltett miért-re, akkor fel van háborodva amiatt, hogy az Úr nem úgy „működik”, ahogyan szerinte elvárható lenne. Ez az elvárás az Úristennel szemben semmi más, mint kivetítés. Legyen az Isten olyan, amilyennek ÉN elvárom. Kutya kötelessége lett volna megmenteni ezt az egy embert is, ha már úgy gondolta, hogy tüzet hoz a Ráday Kollégiumra. De Ő nem így gondolta.
A másik válasz tehát az, hogy jobb, ha leszámolunk a hitetlenségnek azzal formájával, amikor a magunk logikáját akarjuk számonkérőleg ráerőltetni az Úristenre. Isten Isten, az ember meg ember. Az Ő gondolatai nem a mi gondolataink. Ebben is van logika, még ha meg is marad a titok, s nincs válasz a miértre. Miért halt meg ez az egyetlen ember? Nem tudjuk. Csak. Titok. Ez a mi logikánk szerinti kérdés, ami értelmes kérdés, az emberlét határain belül. De mégis, mindezeken túl, abban is van valami mélységes logika, ha ebben a helyzetben alázattal és megrendültséggel csak leborulunk az Úr hatalma előtt, eleve elrendelt végzése előtt, s tudomásul vesszük, hogy Isten Isten, az ember pedig ember. Egy ilyen tragédia kijelöli az ember mindenkori helyét a mindenségben. S jobb, ha tudomásul veszem, hogy lehettem volna én is az az ember, aki bent égett. Mint ahogy bárki, akinek akár csak vendéként is köze volt ahhoz az épülethez. Nekem az egész életemet jelenti, kora gyerekkoromtól fogva, de ez most mellékes.
Ettől még a gyász természetesen gyász, a fájdalom alig elviselhető. Semmi kedvem az Úristen hatalmáról, embertől független szuverenitásáról részvétlen teologizálásba menekülni. A hírekből annyit tudunk, hogy ez az egyetlen ember, aki meghalt a tűzben, egy veszprémi férfi volt, négy gyermek édesapja. Borzasztó. Szörnyű. Ilyenkor csak dadogni lehet, részvétet nyilvánítani a családnak, amit meg is teszünk. Veszprémi volt, tehát nekünk, dunántúliaknak valamiképp közünk is van hozzá. Egy emblematikus református épületben érte a váratlan halál, tehát valamiképp egész magyar református közösségünk is gyászol. A mi halottunknak érezzük. A veszteség veszteség marad, ami történt, szinte felfoghatatlan. És, ami a legfontosabb, az örök és nyomasztó kérdés, hogy akkor hogyan is van ezzel az Úrral, aki megőriz, aki megment, akinek az akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le a fejünkről? Mert ne kerteljünk. Ez itt a kérdés. Miféle logika mentén „működik” Isten? Miféle igazságosság az Ő igazságossága? Mindenkit kiment, de ezt az egyet nem?
Nos, egy ilyen tragédia, mint ahogyan minden tragédia, mélyebbre vihet bennünket egy másik dimenzióba, az emberi személyiség valóságának egy mélyebb síkjára, ami már túlmutat a földi ittléten, a halálon, az evilági biztonságon és törékenységen, s kinyílik egy horizont Isten felől, épp az elesettségben, a földi lét esetlegességeiben. Szóval a kérdés nem pusztán annyi, hogy miért halt meg ez az egyetlen egy ember, hanem maga a halál mint olyan. A kérdés az, hogy hogyan tart meg Isten?
S ha az emberi logika csődöt is mond, mégis létezik egy másik logika, amely az emberi egzisztencia végső alapját az Istennel való közösségben látja, amelyet semmi nem tud megrendíteni. Egyszerűbben: lehettem volna én is. Vagy Te is. Mint ahogyan bármelyik pillanatban érhet bárkit tragédia. Mégis, a létünk valódi alapja a feltámadott Krisztusban van.
A kérdés ettől még a mi korlátolt logikánk szerint kérdés marad: miért ez az egyetlen egy ember? Titok. Ám van egy ennél még fontosabb kérdés: mi történt ezzel az emberrel? Megszűnt létének legvégső alapja? Kiesett az Istennel való végső és rendíthetetlen közösségből?
Én hiszem, hogy nem.