Velem minden a legnagyobb rendben, remélem önnel is.
Levélrészlet – hivatkozás. nélkül.
Évenként járok Németországba egy jól bejáratott konferenciára, amely a nyelvi visszarázódáson túl több jót is kínál. Mindenekelőtt, hogy egy hétig napi tíz órában intenzíven foglalkozunk egy-egy bibliai szöveggel. A központi előadást csoportbeszélgetések és feedbackek követik. A mindennapok darálójában taposó gyülekezeti lelkésznek egy nagyszerű alkalom, hogy újra megerősítse a teológia lelkészi munkában való jelenlétének fontosságát és a bibliai szövegek eredeti nyelven való tanulmányozásának igényességét. Nem mondom, hogy mindig magasröptűek az előadások. Néha kimondottan ingerlő, hogy a félévszázaddal korábbi történet és szövegkritikai iskolák hatása alól nem tudnak szabadulni. Üdítő, ha néhány régi vágású professzor kerül az előadók közé, akik nemcsak idéznek tekintélyeket, hanem elolvassák a szöveget a maga helyén és értelmével.
Az idei évben a Pápai Intézet római központjából érkezett egy osztrák jezsuita, akit sokáig nem értettem. Dialektus ide vagy oda, megkérdezetem a németeket, hogy ők értik-e? Nem, felelték, csak mosolygunk udvariasan. A nem értés nem nyelvi kérdés volt tehát, hanem a szöveg és értelmezés meglétének hiánya. Egymásra dobott szavak még nem lesznek tudományos tézisek, a közlés problematikussága sem jelzi a tudományos szintet.
Ami a leginkább megdöbbentő, hogy a bibliai nyelvi egyértelműségeket miként kísérti a közbeszéd korrektsége. Egészen addig elmenően, hogy ezeket a szövegeket nem lehet ma már felolvasni a templomban (pl. 5Móz.7). A szöveg értésének vagy nem értésének problematikájából aztán kibomlik egy komplexebb kép, amely keveredik a napok tapasztalatával. Például Bambergben, ahol a Frankföld egykori kormányzósága, lévén maga a bambergi püspök a kormányzó, ezer évre visszanyúló püspöksége és ehhez rendelt vagyonmennyisége is van a katolikus egyháznak, két évvel ezelőtt bezárták az utolsó papi szemináriumot. A megmaradt erőket Würzburgba csoportosították. A püspökkert rózsáinak illatából templomtornyok tömkelege tűnik fel a láthatáron, néhányat már bezártak, van, amit a restaurálás után sem akarnak kinyitni istentiszteleti célra. A hét dombra épült város templomai lassan esnek el a modernitás harcmezején. A dómban Szent István királyunk lovas szobrát a náci idők áriaeszményének kritikájában nem tudják hová tenni. Nem tudom megfejteni, hogy a teológia gyengesége, azaz az Istenről való beszéd hiánya vezetett eddig, vagy a 20. század történelmi tragédiájában a múlttal való szakítás vágyában sikerült elerőtleníteni a teológiai beszédet. Mert ha kint gyáva is valaki, körön belül mégiscsak létezni kellene ennek a radikális Isten-igénynek. Nem tudom, de kicsit megriadok, hogy vajon mi is eljutunk ide? Vagy – Kósa László professzor Ref500 kapcsán a parlament felsőházában tartott előadásának gondolatára hivatkozva – a centrum-periféria viszonyában nemcsak lemaradtunk, hanem kimaradtunk valamiből, amit jó lenne megőrizni, mert ez a kimaradás őrizte meg az egyház és az általa hirdetett szó hitelességét. A le- és kimaradás áldásként is felfogható, amennyiben egy saját bőrbe öltöztetett protestáns-református identitást fenn tudunk tartani. És minden esélyünk meg van rá. A keresztyénség súlypontjai változtak az évszázadok folyamán. Előbb keletről nyugatra, majd északról délre tolódott. De esély van, hogy a periféria – ld. Isten Krisztusban megjelent üdvtörténete a periférián, s még abban is a provincializmust képviselő Betlehemben – jelentőssé váljon a megújulásban.
Miközben gondolataim csaponganak a félévezred örökségében, jó együtt lenni azokkal, akik bár másképpen viszonyulnak, mégis a legközelebb állunk egymáshoz abban, hogy mindenki a maga tökéletlenségében az egyház lényegét kutassa és a jövő útjait keresse. Amikor egy-egy arc hiányként jelentkezik, tudom, hogy egyre kevesebb lehetőség van egymásnak beszélni önmagunkról és helyzetünkről. Néha a tanulás fölé nő az együttlét öröme. S ha hiányzik valami, az épp a találkozás gyönyörűsége.
Maradnak hát a mondatok egy beazonosíthatatlan közvetítőre hagyatkozva az éterben. Velem minden a legnagyobb rendben, remélem önnel is. Igen. Jó, hogy még beszélgetünk, de ennél több mondanivalónk lenne egymásnak.