"Járni tanulok például. A műtétek után hónapokig nem tudtam, most is csak úgy-ahogy. Próbálgatom, hogyan működik a testem, meg egyáltalán mi az, ami működik" - mondta a nemzet színésze, és azt is elárulta, hogy testi hibával született, angolkóros volt az egyik lába, emiatt sokáig az is kétséges volt, hogy egyáltalán tud-e majd járni, ha felnő.
Mondja Cserhalmi György. Kicsit hetykén, ironikusan, játékosan, új-és meglepetésszerűen, de mégis elgondolkodtatóan – ahogy egy zseniális színésztől szinte el is várja az ember... Mintha ez – a járni tanulás – csak egy lenne egy gyógyulófélben lévő beteg napi elfoglaltsága, tennivalói, feladatai között... Mintha ez olyan egyszerű lenne... Egy ösztönszerű, automatikus biológiai mechanizmus... Amire már egy egyéves gyermek is képes... Amin gondolkodni sem kell... -normál esetben... Mint a lélegzésen vagy az evésen... Csak menni...
Tavaly egy kicsit én is átéltem mindazt, amiről Cserhalmi beszél. Járni tanultam, például... Egy kerékpáros baleset után, amikor is sikerült ripityára törnöm a jobb lábszárcsontomat... Emlékszem, a műtét után órákig csak a lábujjaimat tudtam mozgatni, az 1-2 cm-es amplitúdónak, ami viszonylag kis fájdalommal járt, már örültem... Aztán felidézem annak a lélektani pillanatnak az érzését is, amikor a szobatársam kölcsönkért járókeretével, „trabantjával” először bátorkodtam elhagyni az ágyamat, s kimenni az illemhelyre, kb. 5 perc alatt megtéve az oda-vissza 5 m-nél nem nagyobb távolságot, negyedóra pihenővel... Végül jött a mankó... Ezzel a sokkal labilisabb, a járókeretnél lényegesen nagyobb ügyességet és bátorságot igénylő gyógyászati segédeszközzel már egy cirka 30 m-es útra is vállalkoztam, a műtétet végző főorvos szobájáig, ráadásul egy viszonylag nehezebb borítékot is cipeltem a zsebemben... A mankóval még egy érdekes megtapasztalásom volt. Már otthon, ill. az utcán, a városban menet. Nevezetesen, hogy egy-egy „futam” végén mindig úgy esett a pihenő, akkor jött a szünet, amikor valaki utolért (ritkább esetben, amikor én értem be egy nálamnál is lassabban haladót...), remek alkalmat kínálva, hogy egy kicsit elbeszélgessünk... Mankó nélkül biztos, hogy elrohantunk volna egymás mellett... Mondtam is sokszor ilyenkor, hogy az Úristen megtanít lassabban, okosabban, gondolkozva-beszélgetve járni-kelni, élni...
Igen, meg kell tanulni járni, átvitt, lelki értelemben is... Októberbe léptünk... Az 500 éves reformáció hónapjába... Aztán utána rögtön halottak napja jön... Megyünk újra és újra a temetők felé, az elmúlás útján... Ezt is tanulni kell... Vagy legalábbis tudomásul venni... Ahogy Pilinszky írja az Apokriefben: „Ezért tanultam járni. Ezekért a kései, keserű léptekért...” De... De előtte még itt vannak az élet útjai... -mondhatnánk némi kaján pátosszal... A régi-új utak... Ahol mindig mások a domborzati- és a terepviszonyok... Amelyek hol szélesebbek, hol keskenyebbek... Ahol egyszer itt találjuk a kátyúkat, másszor meg amott... Nem beszélve arról, hogy egyre inkább, újra és újra meg kell tanulnunk együtt, „csapatban” is menni... A többi emberhez igazítva lépteinket... S a legnehezebbet – vagy éppen a legnagyobb segítséget...? – még nem is említettem: hogy ismételten, minden egyes új napon meg kell tanulnunk Krisztus útján járni...! Őt követni...! Az Ő nyomdokában haladva... Egy-egy bukás után is felkelve, a port lerázva magunkról, s megint nekigyürkőzve... S ha valaki esetleg megkérdezné ilyenkor, hogy mi a jófenét is csinálunk, akkor mondjuk csak bátran, akár amúgy cserhalmisan, ironikusan, hetykén, mégis komolyan, hogy „járni tanulok, például...”