A kis konfirmandusok a hét végén egyáltalán nem akartak hazamenni, pedig közülük többen bevallották, hogy néhány nappal korábban a legkülönbözőbb ötleteket fontolgatták, hogyan lehetne meglépni a csendeshétről.
Nem tudom, hogy ugyanarról a jelenségről van-e nálunk is szó, mint amiről Somogyi Péter lelkipásztor testvérem ír. Nem tudom, hogy ami itt elkezdődött, annak lesz-e folytatása. S igazából nem tudom az okokat sem, csak találgatok... De azt határozottan érzem, hogy valami megmozdult! Nem „szélrohamhoz hasonló zúgás”, de nem is léleksorvasztó szélcsend... Persze, ne számítsatok látványos, nagy, jellegzetesen karizmatikus megnyilvánulásokra, csupán apró, már-már mikroszkopikus méretű, korábban viszont nem nagyon tapasztalt örömeimet szeretném megosztani. Most, a pünkösdvasárnapi konfirmáció után egy-két nappal, a konfirmandusaimról írnék néhány kósza gondolatot...
Celldömölkön ez a 11. konfirmációm, de eddig még nem volt ilyen összetartó társaság. Pedig nyolcukat négy különböző iskolából és négy különböző településről fújta össze szél... Tehát nem mondhatjuk azt, hogy együtt nőttek fel, ezért ragaszkodnak annyira egymáshoz. A két éves előkészítő ideje alatt náluk valahol végig éreztem, hogy más a légkör, máshogy viszonyulnak egymáshoz (világhoz, talán majd az Istenhez is...), ők nem csak egymás mellett ültek. Már egyáltalán az furcsa volt nekem a korábbi évek tapasztalatai alapján, hogy ezek szinte végig hiányzás nélkül abszolválták a kátéórákat, sőt, már 10 perccel, negyedórával hamarabb jöttek, s a végén sem siettek annyira haza... Persze, ne úgy képzeljétek, hogy élből, alapból mind a nyolc ilyen volt, nem, eleinte csak az a 2-3 barátnő, akik a leglelkesebbek voltak, de idővel a többire is átragadt ez a … nem is tudom, minek nevezzem... Korábban ennél a korosztálynál végig kellett járnom a szülőket, hogy segítsenek „felturbózni” a gyerekeket egy-egy nyári táborra, biciklitúrára, egyéb „szörnyű” rendezvényre, őket viszont már-már vissza kellett fognom, hogy januárban még nem tudok tábori jelentkezési lapot adni, nyugi, ne izguljatok, lesz hely... Korábban minden próbálkozásom, erőlködésem, amelynek az lett volna a célja, hogy a konfirmációs óráról az ifjúsági órára való átmenetet biztosítsa számukra, legtöbbször már szeptember végén, 3-4, egyre kisebb érdeklődéssel fogadott alkalmat követően, kudarcba fulladt, ezzel szemben az én idei csapatom egy része már a kátéórák mellett is eljártak „ifire”, ráadásul ők maguktól jönnek, érdeklődnek, lelkesek (persze, a maguk módján...), vannak ötleteik – igaz, ezeken az alkalmakon sincs tömeg, s nem nem nagyon jönnek újak sem... De valahogy más a közösséghez való hozzáállásuk, egyáltalán, hogy igénylik! Az egyik kislány maga jött oda az édesanyjával, hogy szeretnének énekelni az énekkarban is, lehetséges-e? Az utolsó kátéórán, miután elmondtam nekik az instrukciókat, hogy a konfirmációkor ki hova álljon, hogy tartsa a fejét, hogy fogja a kelyhet, s bár már „kicsengettek”, de éreztem rajtuk, hogy nem nagyon akaródzik még menniük, gondoltam egy merészet, s azt mondtam nekik, hogy nézzetek ki magatoknak egy helyet az üres templomban és üljetek oda...! Az lesz a ti helyetek... Most is látom magam előtt a csillogó szempárokat... Meg érzem a vibrálást... Mondom, valami van a levegőben...!
Sokat gondolkoztam, mitől lehet ez? Talán a családi hátterek... Jellemző, hogy ezen kívül nem emlékszem arra, hogy a konfirmáció előtti nagytakarításra, melyre külön meg szoktuk kérni az anyukákat, minden szülő eljött volna, itt és most igen, hogy a templomdíszítésről meg a szép, igényes és tényleg személyes ajándékról ne is beszéljek... Tudom, kettőn áll a vásár... Lehet, hogy én is máshogy álltam hozzájuk, mint az előző garnitúrákhoz. (Így fogalmaztam meg csak úgy a magam számára: lehet, hogy az is benne van, hogy az idén nem volt annyi lelki erőm „paposnak, tanárosnak”, szigorúnak lennem, sokkal közvetlenebbek, őszintébbek voltak az együttlétek...) Aztán az is lehetséges, hogy ennél a szóban forgó „zsé generációnál” ez egy általános jelenség, melynek tömören így fogalmazhatjuk meg a lényegét, hogy a „digitális bennszülöttek lázadása...” Egyfajta ellenhatása annak, hogy nem akarnak csupán face- és viberkapcsolatban állni egymással, kezdenek rájönni (szülői, pedagógiai hatásra?), hogy az élet több annál...! Folytatva az oknyomozást: azt hiszem a hormonok tobzódását sem hagyhatjuk figyelmen kívül, ha e csapat összetartásáról beszélünk... Egyrészt – ahogy egy barátom szokta mondani – megfelelő az „ivararány”, három fiúra jut öt lány... – másrészt tényleg egyre korábban érnek, serdülnek ezek a „mai fiatalok...” Végül az sem kizárt, hogy egyszerűen arról van szó, hogy a statisztika, ill. a nagy számok törvénye alapján, 10-11 év után egyszer már tényleg lehet egy olyan „csillagzatkonstelláció”, ami azt a végeredményt eredményez, amiről eddig meséltem...
Vagy... Én nagyon szeretném hinni, hogy mindezekkel együtt és mindezek fölött, itt a Szentlélek Isten művéről van szó! Arról, hogy elkezdett fújni a Szél... Legalábbis egy kis Szellőcske... Legalábbis Celldömölkön... Legalábbis az idén... És remélem, nem csak bennem...